Pappa Pia - Kritika

Kész időutazás ez a film! No, nem azokba az időkbe repít vissza, amikor még egy-egy magyar előadó is képes volt sikoltozásra késztetni a rajongókat, hiába viselt akkora okulárét, amin bejön a Bartók, hanem mert olyan hangja volt és olyan szövegei, amire azonnal rásimult a lélek. Nem, a Pappa Pia azokat az időket idézi meg, amikor a magyarok végleg kiszerettek a magyar filmekből. A késői Koltai-korszakot, annak minden szerencsétlen kínosságával egyetemben.

Ugyanakkor el kell mondanom, hogy rég nem szórakoztam ilyen jól a moziban. Rég nem volt ennyire üdítő érzés szembesülni ilyen otromba hibákkal, melyek majd minden képkockán ott leselkednek, hogy aztán egymást túllicitálva vessék rám magukat. Megrökönyödéssel vegyes csodálattal adóztam ennek a filmes katasztrófának.

A dalok - a magyar könnyűzenei élet klasszikusai - már-már megmentik: még a feldolgozásaik sem vérlázítóak, de ahogy a történetbe próbálják beleszuszakolni őket, különböző, lehetetlenebbnél lehetetlenebb szituációt szőni köréjük, azzal nem csupán aprópénzre váltják őket, de a legtöbb üzenetét teljesen félreértelmezik, burkolt célzásait pedig bunkó disznóviccé bomlasztják.

De a karakterek sem többek hasonló színvonalú vicceknél: Szabó Kimmel Tamás játssza a tékozló fiút, akinek mindenki a fejéhez vágja, hogy elmentél, itt hagytál, minek jöttél vissza - nem csoda, hogy nem is akarja eladni a motorját, hátha megint lepattanhat. Ostorházi Bernadett játssza a karrierista, okos, de merev lányt, aki azonnal atomjaira hullik, mikor meglátja Szabó Kimmelt, mert hát három évvel ezelőtt kamatyoltak egyet egy padon. Sivár élete lehet. Pedig a főnökét Stohl Buci testesíti meg, akin legalább látszik, hogy baromira élvezi ezt a baromságot, és ezért minden pillanatát milliószor túljátssza. Ha röhög, akkor úgy röhög, mint egy gonosztevő egy 40 éves hongkongi harcművészeti filmből, ha beszól, akkor kegyetlenül aláz, és még az orrát is a fogdmegjeivel törölteti meg. Ezen kívül a film utolsó harmadától szeret női ruhákat hordani, habár az soha nem derül ki, hogy miért. Ja, megvan, mert vicces.

Nagy Feró játssza Szabó Kimmel nagyapját, egyébként meg leginkább saját magát: valószínűleg a forgatások között át sem kellett öltöznie. Neki van egy lepukkant csónakháza, amire Bucinak fáj a foga, mert építkezni szeretne a helyére. Mivel Feró egy csomó pénzzel lóg, ezért a vityillót hamarosan el is árverezik, hacsak nem teremtik elő a tartozást. Szabó Kimmelnek jön a zseniális ötlete, hogy csináljanak romkocsmát a csónakházból, és azonnal dőlni fog a della.

Hát dől is. Ki az ablakon. Nem elég, hogy a figurák olyanok, mint a legrosszabb sztereotípiák olyan szinten felnagyított változatai, melyek már nem viccesek, hanem inkább fájnak. Nem elég, hogy a gyakorta összefüggéstelen, kurta történések csupán alibiül szolgálnak ahhoz, hogy be lehessen vetni egy-egy olyan dalt, ami valamilyen szinten illik a helyzethez. Nem elég, hogy minden szereplő úgy viselkedik, mint egy megkergült tinédzser, aki szabadjegyet kap a kuplerájba. Nem elég, hogy a vágás és a fényképezés otromba, de mintha rendezője se lenne! Hát senkinek sem tűnt fel, hogy Ostorházinak kilóg a blúza a gatyából, miközben nagy magányában énekel (és a kamera a seggét veszi), meg hogy meginog a motor, ahogy egy látványinzerten áthalad a Megyeri hídon, és hogy a dobos srác kizárólag csak a cint veri, meg úgy általában az egész színpad remeg a rajta ugrándozó emberektől, és hogy Dobó Katán a kelleténél két számmal nagyobb kosztüm van?

És könyörgöm, mik voltak ezek az izék koreográfia címén? Mintha a helyszínen rögtönözték volna őket. A legtöbb abból állt, hogy emberek össze-vissza ugrándoztak, közben úgy vicsorogtak, mintha fegyverrel kényszerítenék őket, máskor pedig csak a háttérben tapsikoltak, és lépkedtek fel-alá, mint a 8 éves Zalaba Ferike az általános iskolai bálon. Fel is merült bennem az elcsépelt kérdés, hogy ezért valakinek tényleg fizettek?

Igen, valószínűleg nem is keveset. Rengeteg mehetett el a jogdíjakra, a különböző helyszíneken lezavart tömegjelenetekre, a gyakorta minimálszerepekre kárhoztatott, jobb sorsra érdemes színészekre, meg a külföldről hazahozott szakértelemre. Én csak abban bízom, hogy az utóbbi években ismét nívóssá vált magyar film pillanatok alatt elföldeli ezt a förtelmet, és nem csak azt hallom majd megint újra, hogy "no, ezért nem szeretem én a magyar filmeket". Ez a film nem szereti a közönségét, de ami még rosszabb: még csak nem is tiszteli.

A Pappa Piát augusztus 15-től játsszák a magyar mozik. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban.