Outlast 2 - Kritika

A Red Barrels fejlesztői 2013-ban már végigrángattak minket a rettegés legsötétebb bugyrain a horror szcénát jócskán felpezsdítő, első személyű túlélő-kalandjukkal, ami egy elfeledett tébolydába kalauzolta a játékosokat. A később érkező extra tartalom, a Whistleblower pedig egy másik perspektívából, de épp oly alapossággal mázolta emlékeink vásznára az elmegyógyintézet elhagyatott folyosóinak minden borzalmát. Ezen elvárások súlyával a vállán érkezett meg a sokak által várt folytatás, hogy egy új helyszínnel és történettel, új főhőssel és némileg felújított játékmenettel csalogassa a képernyő elé azon bátor játékosokat, akik nem restek farkasszemet nézni félelmeikkel.

Alapvetésében az Outlast 2 nem is különbözik annyira elődjétől. A történet főhőse Blake Langermann, egy újságíró, aki feleségével, Lynnel érkezik Arizona egy eldugott szegletébe, hogy nyélbe üssenek egy riportot. A dolgok azonban hamar kicsúsznak irányításuk alól, ők ketten pedig elszakadnak egymástól és Blake máris több, a bibliát meglehetősen sajátos szemszögből szemlélő „keresztény” kultusz vallási háborújának kereszttűzében találja magát, s igyekszik meglelni elkeveredett kedvesét. Persze, ahogy lenni szokott, főhősünk semmiféle harci tudással nem rendelkezik, illetve egyetlen „fegyvere” a éjjellátó funkcióval ellátott kamera, így első és utolsó megoldásként minden külső fenyegetésre a nyaktörő menekülés marad.

Ez a fajta kiszolgáltatottság az Outlast-játékok nyújtotta rettegés igazi fundamentuma, a második rész pedig mesteri aprólékossággal építi a történéseket a sztori köré. Nincs már meg az első rész picit ad-hoc jellegű kerettörténete, minden fordulat jól megkomponált és éppen akkor, éppen ott történik, ahol történnie kell. Az állandó társunkká szegődött félelem és a kiszámíthatatlan rendszertelenséggel adagolt ijesztgetések egyre lábujjhegyen tartják a megszeppenten tipegő játékost, különösen, amikor a játék egy pontján a realitás és a sokk-okozta képzelet kezd egymásba csúszni.

Ugyanakkor éppen ez a limitált eszköztár a játék rákfenéje is. Mindenféle komolyabb puzzle és változatos játékelem híján az első részben megismert recept már kezd egy csöppet fáradttá válni, a meglehetősen vezetett kergetőzés pedig néhol frusztrálóvá, amikor is rövid másodperceink vannak meglelni azt az egyetlen, olykor egyáltalán nem egyértelmű egérutat, amit a fejlesztők megtalálni szántak nekünk. Az első részben megismert – bár ott is csak mérsékelten létező – felfedezés a második részre térdet hajt a narratíva előtt, és nem egyszer érezhetjük úgy magunkat, hogy egy hol lassabban, hol pedig észveszejtő tempóban száguldó színdarab statisztái vagyunk csupán, akik arra hívatottak, hogy kiszolgálják a fejlesztők által megálmodott forgatókönyv minden egyes fejezetét.

Persze, amennyiben túllépünk az érzésen, hogy ez sokkal inkább egy 13 órás interaktív horrorfilm, mint valódi játék, akkor kiválóan fogunk szórakozni. Bár a történet lassan nyílik ki, mielőtt a játék második felére gátszakadás gyanánt söpörne el minket, hangulatból mindvégig csillagos ötösre vizsgázik. Legyen szó az isten által elfeledett vidéki kommuna lassan rothadó házairól, a fakón pislogó csillagok alatt elkövetett ördögi rituálék nyomairól, vagy éppen a régmúltból visszatekintő egyházi iskola üres, rémképek járta folyosóiról, a gyomorszorongató hangulat mindig jelen van. Ha egyszer leülünk elé és nem kényszerít ki minket a fotelből kezeink reszketése, akkor bizony nagyon nehéz kiszakadni a rémisztő univerzumból, ami minden mocskával, minden borzalmával, minden embertelenségével tálaltatik az egyszeri játékos elé.

Mocskot és borzalmat mondtam és nem véletlenül. Bizton állíthatom, hogy az Outlast 2-nél felkavaróbb képi világú játék egyelőre nem sok van a piacon. Mintha csak az előző rész kínzásjelenetét igyekeznének megfejelni, az írók az első pillanattól az utolsóig tolnak elénk gallonnyi vért, belsőségeket és erőszakot, vagy épp kacérkodnak olyan ideákkal és gondolatokkal, ami a legtöbb egészséges lelkű emberben félreveri a harangot. Félreértés ne essék: a játék nem öncélúan provokatív, ezek az eszközök mind a narratívát és a hangulatot szolgálják, s legyenek bármilyen felkavaróak, gyakran ezek adják a történések gerincét is. Arról nem is szólva, hogy minden rendes horrorrajongó átkozódó mosollyal, mégis perverz kíváncsisággal törtet a következő sokkoló kép felé, az Outlast 2 pedig nagyvonalú adakozóként tárja elénk egy kifacsarodott társadalom és annál is betegebb lélek minden szennyét. Mindazonáltal óvva intenék mindenkit – a játék nem kiskorúaknak és gyenge gyomrúaknak való.

A grafika igen jól néz ki, a tűéles textúrák és a fények játéka odaadó eszközei a hangulat megteremtésének, még ha Blake folytonos fejbillegése fel is kavarhatja egynéhány játékos gyomrát (szerencsére ez az effekt kikapcsolható a menüben). A kamera lencséjén keresztül a világ azonban szemcséssé válik, mely, bár nyilvánvaló eszköze az érzés megteremtésének, nagyban rongálja az amúgy szemgyönyörködtető látványt (és nem, itt nem az emberáldozatok maradványaira gondoltam), különösen, hogy a történet jelentékeny részét szükségszerűségből annak lencséjén keresztül fogjuk látni.

Az Outlast 2 hangjai elképesztően jók. Azok, akik komolyabb hangtechnikával vagy netán fejhallgatóval játsszák a játékot, jobban teszik, ha csere alsóneművel vágnak neki a kalandnak, mert a profin felvett effektek, a hátborzongató sikolyok, reccsenések, az apró neszek, illetve a szinte mindenhonnan érkező suttogás bizton halálra fogja rémíteni őket. Az pedig, hogy kameránk ezúttal hangérzékelővel is fel van szerelve (ami amúgy alkalmasint nagyon ravasz kis játékelemek forrása lesz majd), még értékesebbé teszi a hangdizájnerek alapos munkáját.

Az Outlast 2 PC, Xbox One-on és PS4-en jelent meg, mi utóbbin teszteltük.