Volt egyszer egy Venice - Kritika

Nem tudom, hogy emlékeztek-e rá, de volt egy Bruce Willis nevű szupersztár, akinek a neve garancia volt a sikerre, no meg arra, hogy egy jó filmet fogunk látni, ha beülünk a moziba. Ez a Bruce Willis nevű szupersztár azonban nincs többé. Nem, nem halt meg, vagy legalábbis nem úgy, ahogy a földi halandók szoktak. Porhüvelye él és virul, talán kicsit ráncosabb a megszokottnál, ugyanakkor a szupersztár státusza már réges-rég a múlté. Bár nem tűnik olyan hosszú időnek, utoljára öt éve készített értékelhető produktumot, pedig azóta több mint tíz filmben láthattuk. Már ha szerettük volna, ugyanis most már csak a képzeletbeli DVD-tékák alsó polcain találkozhatunk legújabb munkáival.

A helyzet ugyan M. Night Shyamalannek hála javulni látszik, de ez a Bruce Willis már nem az a Bruce Willis, akit annak idején megkedveltünk. Már évek óta az olvasható le az arcáról, hogy ő bizony ezt az egész filmezést úgy, ahogy van, halálosan unja. Nincs már más, ami motiválja, csak a zsíros csekkek, amikért viszont bármilyen alja forgatókönyvre rábólint (ha egyáltalán elolvassa előtte). Talán - ismétlem: TALÁN - a Volt egyszer egy Venice az a kivétel, amely főszerepének elvállalásában nem csak a pénz motiválta. Néha ugyanis fel-feltűnik az a jól ismert csibészes mosoly Willis arcán, amiből olyan messzemenő következtetéseket is le mertem vonni, hogy most talán - ismétlem: TALÁN - élvezte is, amit csinált. Nem, a Volt egyszer egy Venice nem túl jó film, de legalább könnyed, laza, néha vicces, szóval úgy simán vállalható. Nem sok, de kezdetnek megteszi.

Akad is benne kifogásolható bőven, kezdve a feleslegesen túlzsúfolt történettel, ami lényegében leírható egy mondatban is: Steve Ford (Bruce Willis) Los Angeles-i magánnyomozó kutyáját ellopják, ezért az öreg mindent megtesz azért, hogy visszaszerezze. Ez a “minden” adja a Volt egyszer egy Venice velejét, ami tulajdonképpen egy krimivígjáték, de a májkrémhez hasonlóan a névadó összetevőjéből nem sok akad benne. Van persze fenyegetőzés, simlis ügyek, lopás és drogok, de az egészet olyan színes csomagolópapírban rakják elénk, hogy egyszerűen teljesen idegennek hat, amikor a végjátékban az egyik (kevésbé fontos) karakter golyó általi halált hal. Se előtte, se utána semmi, maximum - Az őserdő hősét idézve - nagyon bibisek lesznek az emberek.

Ford egyszerre több munkát is bevállal, és talán nem árulok el nagy titkot azzal, ha elmondom: az ezek által alkotott szálak a sztori valamely pontján összeérnek (ha máshogy nem, hát úgy, hogy az egyikből szerzett pénzt használja fel a másikban). Ez az imént említett túlzsúfoltság azonban faék egyszerűségű történetfonalakat takar, amit valahogy úgy kell elképzelni, mintha egy ötödik osztályos általános iskolás kissrác próbálná majmolni Guy Ritchie-től A ravasz, az agy és a két füstölgő puskacsövet. Egyszerűen nincs nagyon mit kibogozni, ráadásul néha teljesen valószerűtlen dolgok történnek meg egy szimpla (és általában gyenge) poénért. Ha már fortunát is bevonták a képletbe, illett volna kellően abszurd szituációkban kamatoztatni tudását, főleg, hogy ezekből máskor egyáltalán nincs hiány a film során.

Bruce Willis például egy jó numera után kénytelen meztelenül meglógni üldözői elől, amit Venice Beach-i magánnyomozóként stílusosan egy gördeszkával old meg az éjszakában. Ilyet se nagyon láttunk még a moziban, kár, hogy a filmet végigkísérő, néhol kifejezetten borzasztóra sikeredett, máshol csak szimplán rossz vágás sokat ront az élményen. Még abból sem nagyon csinálnak titkot, hogy akit a deszkán pucéran látunk, az valójában nem Willis, csak egy kaszkadőr. A filmet rendező (leginkább a Két kopper forgatókönyvéről híres) testvérpárosnak (Mark és Rob Cullen) egyébként ez volt a debütáló munkája a szakmában, és ha gonosz szeretnék lenni, azt mondanám, hogy olyan is lett. De nem vagyok gonosz, így inkább úgy fogalmaznék, hogy ígéretes kezdet, amin van még mit fejleszteni.

Ez egyébként a filmjükkel pont fordítva van, ugyanis a Volt egyszer egy Venice rettentően döcögősen indul be. A poénok nem ülnek, és ez különösen fájó a fantáziátlan narráció esetében. Ha már adott egy fickó, aki ott duruzsol a fülünkbe, akkor egyrészt ne a képek alapján is egyértelmű dolgokat közöljön, másrészt pedig legyen értelme azon felül is, hogy expozícióra használják, ráadásul teljesen random módon, akkor, amikor épp kedvük szottyan rá. A narráció közkedvelt fogás a forgatókönyvírók körében, de igazán jót nagyon nehéz belőle írni. És gondolom a lagymatag Két kopper után senki nem gondolta, hogy pont a Cullen tesóknak sikerül majd a bravúr.

Az egyedüli komolyabb plusz pont a sok érdekes mellékkarakterért jár. Mert ha valamiben, hát ebben tényleg erős a Volt egyszer egy Venice, igaz, hogy ez nem pusztán a forgatókönyv érdeme, hanem a karaktereket megformáló színészeké. John Goodman most is - mint mindig - zseniális. Túltolja, de mégsem ripacskodik, és ide pont ez kellett. Nála talán csak Jason Momoa jobb, aki a helyi díler, Spyder szerepében bohóckodik egy sort, és baromira jól áll neki.