Oceanhorn: Monster of Uncharted Seas - Kritika

A Cornfox tesóknak, az Oceanhorn fejlesztőinek vagy rengeteg vér van a pucájában, vagy csak nem érdekli őket, hogy mit gondol róluk a világ, és teszik, amihez kedvük szottyan. Kizárólag ezzel magyarázható, hogy fogták a mindenható Zelda-sorozat játékmechanizmusait, és egy az egyben átültették azokat a saját kis mesevilágukba.

Persze hívhatjuk ezt tisztelgésnek, meg magyarosan homázsnak is. Nem csináltak titkot abból, hogy a Nintendo klasszikusát akarják félig-meddig koppintani – úgyhogy ezt felróni nekik tökéletesen felesleges. Most már csak annyi a dolgunk/dolgom, hogy eldöntsük/eldöntsem, az Oceanhorn hozza-e a Zeldák formáját.

Az Oceanhorn története a klasszikus, Joseph Campbell-i értelemben vett hősi utazás ösvényén baktat előre. Főszereplőnk egy kisfiú, akit az apja magára hagy, mivel a fater fékezhetetlen késztetést érez arra, hogy megkeresse és megölje a mitikus Óceánszarvat, a szörnyet, amelynek hívása nem hagy nyugtot a lelkének. Az apának nyoma vész, így nem marad más hátra, mint hogy hősünk maga is útra keljen megkeresni felmenőjét és legyőzni az apagyilkos bestiát.

A Cornfox Bros világépítése részletes és hatásos, a történet gerincét adó alapmítosznak a játékot keresztül szövő hangulata az Oceanhorn egészére rátelepszik, és még a legderűsebb részeknek is ad egy már-már tapintható, borongós beütést. Félreértés persze ne essék, a játék készítői mindent megtesznek azért, hogy az Oceanhorn hangulata derűs legyen. A bejárható, illetve beevezhető terület a Wind Waker világát lopja: a trópusi vizet jelen esetben tíz sziget szabdalja, tele titkokat és egzotikus jutalmakat rejtő katakombákkal. A szigetek közti közlekedésnek a szabadsága csak illúzió esetünkben, az utazás két sziget között megszabott útvonalon halad, ekkor feladataink inkább az ellenfelek kiiktatására korlátozódnak.

A játéktér izometrikus megjelenítése eleve elősegíti, hogy a készítők összeszedni való tárgyakkal és kincsekkel tudják teletömni saját kis trópusukat. A harcrendszer csontegyszerű és hosszú távon emiatt unalmas is, aki játszott Zeldákkal, főleg a régebbiekkel, annak fájdalmasan ismerős is: a kardoddal kaszabolsz, és ha van pajzsod, magad elé ránthatod. Ennyi. Utazásaid során rátalálhatsz ugyan más fegyverekre, de a játék túlnyomó részében a pengét fogod szorongatni.

Audiovizuális szempontból viszont varázslatos kis világot hozott össze a Cornfox Bros, és ha valaki nem bánja, hogy szó szerint semmi eredetiség nincs benne, az minden további nélkül elveszhet benne. Engem viszont zavar, elsősorban azért, mert úgy koppintották le a Zeldákat, hogy semmiféle sajátossággal nem tudták felruházni mások 10, 20, 30 évvel korábbi ötleteit. Még az életerőmérő is ugyanolyan, szívek sora. Az életerődet pedig a terepen található tárgyak szétverésével, a fű lekaszabolásával tudod újra megnövelni, mert a tárgyak meg a fű alatt szívecskék meg gyémántok rejtőznek. Ismerős? Hát persze. A bossok ellen felhasználható stratégiák szintén Zelda-centrikusak, egyik-másik származási helye egyértelműen beazonosítható.

Az Oceanhorn a 2013-as mobilos, majd a tavalyi PC-s premiert követően most PS4-re és Xbox One-ra jelent meg, ezt a verziót PlayStationön teszteltük.