My Hero One's Justice - Kritika

Ritkán ugyan, de akadnak olyan anime sorozatok, melyek kitépve magukat a zsáner rajongóinak bűvköréből, egy nagyobb közönség elé kérezkednek. Ilyen volt annak idején a fél világot képernyő elé szegező Dragon Ball-széria, vagy éppen a Bleach, amiről mindenki hallott, még ha egyetlen részt sem láttak belőle… mi több, nem is annyira régen még az Attack on Titan is hasonló hírnévvel kérkedhetett. Persze tünékeny varázs a népszerűség, trónkövetelő pedig mindig akad bőven, ezúttal a My Hero Academia személyében, ami meglehetősen különös csavarral éli meg a sokakat lázban tartó szuperhős jelenséget.

A harmadik évadját taposó anime sorozat egy olyan világról mesél, ahol a szuperhősök már nem is annyira ritkák… olyannyira nem, hogy tetteik, aktivitásuk és hatékonyságuk mértékében a kormány még pénzeli is őket. Természetfölötti képességeik – vagy karakterjegyeik (Quirks), ahogy itt hívják őket – számosak és egyediek, mint ahogy maguk a karakterek is. Az összetett sztori, a különleges látványvilág, a megélhető hősök és persze a mindenki által elérhető kiváltságos szerepkör, azaz a „mindenki lehet hős” üzenet okán a My Hero Academia elképesztő népszerűségnek örvend tőlünk keletre és nyugatra egyaránt. Idő kérdése volt hát csupán, hogy a menet közben élőszereplős adaptációt is megélt anime sorozat valamilyen formában átköltözzön számítógépeinkre és konzoljainkra is.

A forma egy, a forrásanyagot mélységesen tiszteletben tartó, ám ugyanakkor a műfajban járatlanok számára is könnyen hozzáférhető 3D-s verekedős játékot jelent, amely a keresztségben furcsa módon a My Hero One's Justice címet kapta. S habár a szuperszonikus őrület minden pillanatában adrenalinnal mossa át agyunk összes szegletét, a varázs eloszlásával bizony megmutatkoznak a szerkezet gyengeségei. Lássuk hát, miről is van szó!

Nyilván mit sem ér egy bunyós játék, ha ritkás és vacak a harcosok felhozatala, efféle vád azonban nem érheti a My Hero One's Justice-t. A sorozat rajongói bizonyára örömmel látják majd, hogy kedvelt szuperhőseik majd mindegyike tiszteletét teszi a tabellán, néhány fájó kivételt leszámítva (itt rád nézek, Mina Ashido)… de semmi olyasmi, amit egy későbbi letölthető tartalom ne orvosolhatna. De nem csak pusztán a szereplők küllemét, hanem karakterüket is sikerült a fejlesztőknek a játékba költöztetnie, minek következtében a fürge hősök veszett gyorsnak tetszenek, a behemótok csapásai képernyőt rezgetnek, a trükkösebb harcosokkal pedig minden idők legfifikásabb játékosának érezhetjük magunkat.

Az összecsapás maga színes-pofás 3D-s csatatereken zajlik és a küzdelem bizony hamar stroboszkópfénybe öltözteti majd a szobánkat. A hősök ugyanis repülnek, épületet rombolnak és kihasználják a tér mindhárom koordinátáját, miközben tűzeső és kőzápor, energianyalábok és fagysugarak járnak vitustáncot a képernyőnkön. Igazi élvezet belevetni magunkat a megmérettetésbe, a harc lendülete nyaktörő, amihez – gondolhatnánk naivan – egy Street Fighter veterán gyakorlata szükségeltetik… ám ez nem így van. Az intuitív, már-már önsegítő irányítás előnye ugyanis egyben a játék legnagyobb rákfenéje is. Az egyszerű sémák egymást kioltó gyűrűjében, illetve az automatikus kombó-rendszerében idővel elkopik a stratégia és a taktikus gondolkodás, így pedig a korábban élvezetes, kezdőket segítő kontroll hamar redundánssá válik.

Alapvetően van egy normál támadásunk, egy ellentámadásunk és egy aduász, mindent vivő támadásunk (illetve persze a szuperképesség, a „Quirk”, de erről majd később). A fürge normál támadással nyakát szegjük az aduásznak, az ellentámadás kontrázza a normál támadást, a mindent vivő támadásunk pedig elsöpri a kontránkat… ezen fundamentum mentén épül fel a küzdelem, amit itt-ott fűszereznek csak fel mozgásalapú technikázások… márpedig bármely gyakorlottabb virtuális harcos megmondhatja, hogy a kompetitív élvezethez ennél sokkal többre van szükség.

Az sem segít a helyzeten, hogy a játék automatikusan fűzi fel egymásra a kombinációkat, amitől ördögien látványos küzdelmeket idézhetünk a képernyőre pusztán egyetlen gomb folyamatos nyomogatásával. Azonban hiába emeli ez egyhamar a kezdő harcosokat a diadal piedesztáljára, idővel még nekik is fel fog tűnni, hogy ettől hosszú távon mennyire sekélyessé válnak az összecsapások. Persze, ha úgy tetszik, manuálisra állított irányítással tervezhetünk saját kombinációkat is, de tekintetbe véve, hogy a készítők botor módon már alapvetésben egy piszkosul erős kombóláncot építettek és adtak a kezünkbe, a kísérletezés jobbára elpazarolt időnek tetszhet.

Ezen a helyzeten segít valamelyest a számtalan egyedi, az animéből kiválóan visszaidézett, amúgy három erőszinten építhető Plus Ultra képesség (ez a Quirk), amelyek bár igen messziről ugatják a „kiegyensúlyozott játékmenet” fogalmát, de cserébe áll-leejtősen jól néznek ki és bitang szórakoztató őket használni… már ha sikerül jól eltalálni az aktiválás pillanatát, ami nekem, lelkes amatőrnek számos frusztrációba fojtott órámba került.

Némi mélységet kölcsönözhet a diétásra sikeredett harcrendszernek a három-három elleni mechanika, ahol is az általunk irányított hőst két segítője támogatja a háttérből (őket a vállgombokkal szólíthatjuk ideglesen a csatatérre, hogy úgy istenigazából arcon töröljék az ellenfelünket). A különböző felállásokkal való kísérletezgetést enyhít csöppet az autokombók felett érzett rossz közérzetünkön, de – ahogy nem győzőm eleget hangoztatni – nagyon messze áll attól, amit egy kompetitív bunyós játéktól elvárhatunk.

A játék amúgy számos játékmódot – és imigyen játékórát – kínál a frissen avanzsált szuperhősöknek, úgymint szóló kampány, küldetésmód, lokális és online többjátékos módok, vagy éppen egy gyors arcade bunyó.

A felemásra sikerült, amúgy meglepően hosszú kampány a sorozat történetét citálja végig jobb-rosszabb előadásban, nagyjából a második évad közepétől a harmadik évad jó feléig. A képregényt idéző sztorikockákat animált képek, és játékgrafikával rekonstruált jelenetek fűszerezik, a mi interakciónk pedig a történet jelentősebb összecsapásainak lejátszására szorítkozik. A gond ezzel csak annyi, hogy imigyen a kampány gyakorlatilag semmi újdonságot nem képes mutatni a széria rajongóinak, pusztán gyengébb minőségben játssza le a már ismert eseményeket, míg az újonnan érkezettek vélhetően zavartan vakarják majd a fejüket, mit sem értve az in medias res kibontakozó drámából. Arról nem is szólva, hogy a viszonylag könnyű megmérettetések vége felé már jócskán kiábrándulunk az automatizált kombinációk és mindent elsöprő megaképességek alatt rohadt nádként dőlő ellen felszecskázása szülte sekélyes örömből... meg úgy általában a harc mechanikájából... így ezt a módot csak a legelszántabbaknak ajánlanám.

Ennél sokkal érdekesebb egyjátékos elfoglaltság a küldetés mód, ahol a hat különböző térképen terpeszkedő, ágrajzra fűzött, néha egész szigorú missziók lánca teszi próbára majd tudásunkat. A küldetések teljesítésével szintet lép és fejlődik harcosunk, vélhetően azért, hogy esélye legyen a következő lépcsőfok megtételére. Különösen kegyetlen húzás, hogy két kihívás között nem regenerálódik az életerőnk, s bár ugyan ezt különböző gyógyító tárgyak használatával korrigálhatjuk, megjegyeznénk, hogy ha vagányul, mindenféle egészségügyi kitérő mellőzésével verekedjük magunkat végig a küldetéseken, akkor a játék jelentősen több ponttal jutalmaz minket. Bátraké a szerencse.

Az arcade és online módokkal nem árulnak zsákbamacskát a készítők. Szokás szerint egy képernyőn osztozva, esetleg online ismerősökkel és idegenekkel összeakaszkodva mérhetjük meg tudásunkat, kedvenc harcosunk bőrébe bújva. Sajnos az online módot nem volt alkalmam mélyebben tesztelni, így komolyabb következtetést sem lenne illő levonnom, de olybá festett, hogy a fentebb már említett játékegyensúly hiányának, vagy önön gyakorlatlanságomnak köszönhetően, de nem sok babér termett nekem a világméretű csatamezőn. De legalább technikailag jól működik az online szekció.

Akik szeretnek elbíbelődni a karakterek küllemével, bizonyára örülni fognak a hírnek, hogy hőseinket Barbie módjára öltöztethetjük. A kosztümöket és kiegészítőket a kampány és küldetés módokban válthatjuk ki, de előre bocsátanám, hogy senki ne számítson vagány színverziókra, vagy egyedi, esetleg tematikus megjelenésre… egy-két vicces kiegészítőt eltekintve ugyanis hőseink úgy festenek a különböző hacukák súlya alatt, mint az egyszeri óvodás, akire most borult rá a farsangi szekrény.

A játék prezentációjára amúgy nem lehet panasz. A színes, pazar grafikát effektek garmadája fényezi, a terep rombolható, a karaktereket pedig mintha egyenesen a sorozatból húzták volna elő. A játék hangjai is tökéletesnek tetszettek, meglehet, személy szerint sutának éreztem az angol nyelvű szinkront, így helyette a már jól megszokott, japán eredetivel kényeztettem a füleimet.

A My Hero: One’s Justice 2018. október 26-án jelent meg Xbox One, PlayStation 4, Nintendo Switch és PC platformokon, mi a Sony gépén teszteltük. Az idei év további megjelenéseiért és tesztjeiért látogass el folyamatosan frissülő játék-kalendáriumunkhoz!