Mission: Impossible - Utóhatás - Kritika

A korábbi lehetetlen küldetések:

• Mission: Impossible
• Mission: Impossible II
• Mission: Impossible III
• Mission: Impossible - Fantom protokoll
• Mission: Impossible - Titkos nemzet

Ethan Hunt élete legnehezebb döntése elé kerül: vagy megakadályozza, hogy az ellopott plutónium rossz kezekbe kerüljön, vagy megmenti a csapatát. Nézőként tudod, hogy dönt majd, és azt is tudod, hogy semmi sem állíthatja majd meg abban, hogy visszaszerezze a milliók sorsát fenyegető szállítmányt, sőt, még azt is tudod, hogy megint az utolsó másodpercben deaktiválja majd a bombát, a Mission: Impossible-franchise hatodik felvonása mégis képes meglepetést okozni.

Meg tud lepni azzal, hogy mennyire érett, mennyire felnőtt - főleg a korábbi epizódokhoz képest. Az 1996-os Mission: Impossible ugyan mesteri akcióthriller volt, de főhőse nem több forrófejű kölyöknél, a második rész olyan volt, mint egy giccses rockkoncert, a harmadikban a főszereplő szappanoperákat idéző érzelmi válaszút elé került, a negyedik önreflexív spionkomédia volt, az ötödik csavaros és stílusos kémfilm, de a hatodik... nos, az megmutatta, milyen tragikus hős is valójában Ethan Hunt.

Nem csak a csapata, de az egész világ azt várja tőle, hogy menjen és menjen előre, méghozzá habozás nélkül. Nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy megálljon, és nem csupán az elvárások miatt, hanem mert ha egy pillanatra belegondolna abba, hogy mekkora felelősség nehezedik rá - és csakis rá, hisz háttérországa mindig elfordul tőle -, valószínűleg egy pillanat alatt összeroppanna. És nem csak emiatt nem állhat meg: nem szembesülhet azzal, amivel az 56 éves Tom Cruise sem tud és nem is akar szembesülni, azaz hogy talán már nem olyan ügyes és fitt, mint régen, hogy talán megtorpanna kicsit, mielőtt kiveti magát az ablakon, és talán pont ezen a pillanatnyi habozáson múlna olyan sok minden. És van neki még egy ennél nagyobb tragédiája is: nem lehet együtt azzal, akit szeret. Sem most, sem a közeljövőben, soha. Mégis mindent, amit tesz, miatta teszi. Pontosabban miatta és még egymillió ember miatt.

Ez a gondolatsor már önmagában is elismerésre méltó mélységgel látná el azt a filmet, melyben amúgy tömegpusztító fegyvereket és kegyetlen gonosztevőket hajkurásznak, mint általában, csakhogy a Titkos nemzet után író-rendezőként visszatérő Christopher McQuiarre nem éri be annyival, hogy csak karakter tekintetében mélyítsen a kalandokon. Azt is sikerül kiviteleznie, hogy az Utóhatás akciófilmként is érettebb képet mutasson, mint bármelyik korábbi Mission: Impossible-epizód - meg úgy általában minden, amit a zsáner felmutat.

Megijedni nem kell: az akciók hajmeresztőek, mint mindig. És persze Cruise is odateszi magát bennük: ha kell, 10.000 méter magasból hajt végre HALO-ugrást, máskor pedig egy helikopter botkormányába kapaszkodva végez szédítő mutatványokat (nem meglepő módon, IMAX-ben ez a két szcéna meg is kapja a maga vászonkitöltő képarányát). Nem a nyaktörő pillanatok szerepeltetése miatt több ez a film, mint az átlag, hanem ezek megkomponálásában és rögzítésében mutat rendkívüli érettséget. Manapság nagyon sok filmes fordul a CGI kézenfekvő előnyeihez, melyek ugyan jól mutatnak a vásznon, de többnyire súlytalannak hatnak. Mások kameratrükkökkel, akrobatikus koreográfiával vagy szapora vágással teszik intenzívebbé az élményt: az Utóhatás viszont a régi iskolát követve, mívesen és magabiztos pompa kíséretében tálalja fel magát, megidéz korokat, sőt, megidézi saját örökségét is, de mindeközben stílust is teremt.

A Mission: Impossible-filmek egyik legnagyobb fegyverténye és nem mellesleg folyamatos megújulásának az volt a kulcsa, hogy minden epizódot egy-egy olyan rendező vezényelt le, aki saját, jól körülhatárolható vízióval rendelkezik. Ennek tükrében jogosan vonhattuk fel a szemöldökünket amiatt, hogy a rendezők sorában McQuairre az első, aki ismételhet, de az ő jelenléte leginkább az előző részhez fűződő szoros kapcsolat fenntartására hivatott, amúgy a vágót leszámítva tudatosan lecseréltek minden fontosabb közreműködőt a korábbi epizódhoz képest: így aztán az Utóhatás úgy tud remekül összefonódni a Titkos nemzettel, hogy egészen más élményt nyújt.

Kirobbanó, de nézőjét mindvégig komolyan vevő élményt. A sci-fik világából érkezett Rob Hardy barnás-sárgás színekbe áztatott, de fényeffektusokkal alaposan feldobott képei, Lorne Balfe klasszikus taktusokat használó, de pumpálóan intenzív muzsikája és a hol légiesen könnyed, hol pedig A sötét lovag rafináltságát idézően csavaros forgatókönyv mind-mind ezt az élményt szolgálják ki, és lehet, hogy a csapathoz csatlakozó drabális, de simulékony Henry Cavill bajsza dramaturgiai szempontból teljesen mellékes, de nagyon ott van - mint minden egyéb ebben a filmben.

A Mission: Impossible: Utóhatás augusztus 2-től látható a magyar mozikban. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.