Metal Gear Survive - Kritika

Esküszöm, nem vagyok előítéletes. Nem áll Kojima szobor a kertemben, ahogy oltárt sem szenteltem neki nappalim sarkában… mi több, még csak lánglelkű Metal Gear-rajongónak sem vallhatom magam. Ugyanakkor a megrendült hírnevű Konami stúdiójából csak vonakodva előmerészkedő Metal Gear Survive minden porcikájából süt, hogy elődje hátszelén vitorlázva igyekszik megfejni annak kopni nem látszó népszerűségét, na meg pénztárcánkat... de erről majd később.

Ahogy az már a korábbi tesztek során áttűnt, a Survive nem egy klasszikus értelemben vett Metal Gear-játék, így aki azt jól csengő címe miatt vásárolná meg – régmúlt szép időkre emlékezvén –, az mélységesen csalódni fog. Ehelyett olyan ő, mint Frankenstein szörnyetege: egy plágiumokból emelt korcs, amiből csak a lelket felejtette ki a hóbortos professzor. A híres előzményekből bőven merítő Survive ugyanis egy túlélő szimulátorba öntött bázisépítő játék, amit egy kooperatív hordamóddal és némi sete-suta lopakodással, na meg jól-rosszabbul működő harci elemekkel igyekeztek érdekessé injekciózni… mindhiába.

A történet egy idegen dimenzióba, Ditére kalauzol minket (az Isteni Színjáték Dis városának olasz eredetije után). Pontosabban nem minket, hanem az általunk kreált kommandóst, aki – ahogy a korábbi specialistákból álló szakasz – maga is egy vérző-vörös féreglyukon keresztül érkezik erre a nem annyira szép új világra. Mocskos vizű tavak, kopár puszták és porló szikláktól barna hegyek uralják a horizontot… meg persze a kiüresedett helyőrségek romjai és a mi világunkból átszippantott megannyi roncs. Hiába azonban az emberi kézjegy, ez továbbra sem a mi földünk; itt a kristályfejű, zombikra erősen hajazó Kóborlók (Wanderers) az urak, meg persze a mindent elnyelni látszó, erősen mérgező felhő, a Por („The Dust”), ami, mint megtudjuk később, rusnya titkokat rejt. S bár kellő felszereléssel egy magunkfajta jól képzett kommandós emelt fővel nézhetne szembe a kihívásokkal, ezúttal úgy esik, hogy a szűkre szabott energiatartalékok okán titokzatos megbízónk rajtunk kívül semmi mást nem képes a féreglyukon átküldeni. Így nem marad más megoldás: a korábbi expedíció hátrahagyott javaiból, az alkalmanként világokon keresztül zuhanó hulladékból, illetve Dité szűkös nyersanyagforrásaiból vagyunk kénytelenek gazdálkodni. Ezzel pedig elkezdődik a túlélés.

Bár alapvetően jól hangzik a felütés, a megvalósítás megannyi sebből vérzik. Ha túl is lépünk a keményvonalas rajongókat könnyre fakasztó kronológiai ellentmondáson, amit a játék csak egész későn, a kampány végjátékában hajlandó feloldozni, akkor is maradnak az irritálóan üres karakterek, a vontatottan kibontakozó, nagyobbrészt érdektelen fordulatok és persze azon furcsaságok, amik a kevés számú jó pillanatot hivatottak porba tiporni… hogy végül a történet egy dicstelen, csúcsoktól mentes végjátékban szenvedjen ki.

De sebaj, hiszen egy túlélő-játék lényege nem a történet, hanem maga a túlélés – mi pedig ennek jegyében igyekszünk túlélni a játék első pár órájában belénk kényszerített irdatlan mennyiségű információt, amitől vélhetően úgy öklendezünk majd, mintha száraz faspatulával cirógatnák a torkunkat. A számolatlan ablak kínos alapossággal rágja szánkba a túlélő lét minden titkát, így hallunk majd flóráról és faunáról, gyártásról és az ahhoz szükséges Kuban kristályokról, bázisépítésről és persze a Porról is. Az alapvetően hasznos „információs-szökőár” helyett talán illőbb lett volna egy ravaszabbul felépített, lassan megnyíló világ, ahol tapasztalati úton, saját tempónkban fedezzük fel a tennivalókat, de hát mit van mit tenni.

Amint azonban túlesünk a kezdeti nyűglődésen, a játék lassan megtalálja a hangját, még ha nem is minden jegyében cseng tisztán az a hang. Az érdektelen mellékküldetések tengerében, illetve azok szünetében ugyanis kifejezetten kellemes szórakozás a bázisunkat fejlesztgetni, a túlélésünkhöz szükséges élelmet és vizet beszerezni (vagy később farmmal pótolni ezt), alkatrészeket és nyersanyagokat gyűjteni és felfedezni a kicsit kopottas és üres, de legalább teljesen nyílt világot. Mire némi karakter- és bázisfejlesztgetés után már képesek leszünk a Por mélyén járni-kelni a ritkább, értékesebb nyersanyagok reményében, már rutinos rókaként vezetjük a túlélőkből verbuvált kicsiny társaságot, melynek tagjai – elragadó egyéniség híján – kénytelenek lesznek odaadó munkával karban tartani egyre növekvő és erősödő bázisunkat, hogy mi a gyűjtésre és a harcra koncentrálhassunk.

Na, nem mintha a harc különösebb koncentrációt igényelne, hiszen a Kóborlók éppen annyira ostobák, amennyire azt egy zombiszerű lénytől elvárhatja az egyszeri játékos. Egyetlen kifeszített (amúgy zsebből előhúzott) drótkerítés tucatjaival akasztja meg őket, hogy mi kedvünkre „döfködhessük” őket nemlétbe tompa hegyű lándzsánkkal. Egymással semmilyen mértékben nem kommunikálnak, így a türelmesebbek akár apránként, egyesével is kiszedegethetik őket, feltéve, ha nem csapnak túl nagy zajt közben. A játék közepe felé felbukkanó nagyobb testvéreik már valamivel keményebb kihívást jelentenek, de bármely játékos, aki egyszer is vett már kezébe kontrollert és/vagy nyitott szemmel játszik, könnyedén kivégezheti mindahányat.

Ahol érdekesebbé válik a dolog, az a kooperatív többjátékos horda mód (ezt tesztelhettük a bétában), amikor is a Kóborlók százával, hullámokban özönlenek ránk minden irányból, puszta létszámukkal – illetve a ténnyel, hogy a megvédeni hivatott objektum röghöz köt minket – nyújtva kellően szórakoztató kihívást. Ilyenkor három társunkkal egyetemben kaputól-kapuig rohangálunk, hogy lassítsuk a rémek előrenyomulását, kétségbeesett igyekezettel pótolva védelmünk hiányosságait.

Két harc között azonban marad a gyűjtögetés, mely tevékenység minden gyakorlottabb játékosban egyetlen kifejezés rémképét idézi meg: ez pedig a „grind”. Sajnos a félsz ezúttal nem megalapozatlan, hiszen a Metal Gear Survive mérhetetlen mennyiségű gyűjtögetnivalóval ijesztgeti a kevés türelműeket. Egy-egy ritkább, értékesebb fegyver alapanyagainak megszerzéséért bérletet válthatunk a Por mélyére, ahol aztán hosszú órákat töltünk majd, mire fellelünk mindent, amire szükségünk lehet. S bár nem minden báj nélkül való a dolog, nem kétlem, hogy sokak fognak kicsekkolni ezen a ponton… jelzem, érthető módon. Meglehetősen bajos a karakterfejlesztés is, mely szintúgy a mindenhez szükséges Kuban kristályokhoz kötött. Egy-egy szintlépést követően jártasságpontokat kapunk, amit aztán az amúgy elég szegényes jártasságfán költhetünk el… eleinte fürgén, aztán egyre nyögvenyelősebben.

Persze nem 2018-at írnánk, ha nem lenne erre is megoldás. Így van, a mikrotranzakcióról beszélünk, ami gyors megoldást kínál minden problémánkra, feltéve, ha kellően mély zsebbel – és némi bohém financiális érdektelenséggel – áldott meg minket a sors. Habár a játék teljesítéséhez nem szükséges valódi valutához nyúlnunk, mégis szót kell emelnünk azon kendőzetlen, merem mondani arcátlan mohóságról, amivel a Konami a tárcánkban igyekszik turkálni.

Az uzsora neve ezúttal SV Coin, egy játékbeli valuta, amit pofátlanul, látszólag rendszertelenül és teljességgel elkerülhetetlenül varrtak bele minden létező menübe, meglovagolva azon dizájndöntést, miszerint minden gyártáshoz szükséges dolog külön munkaasztalhoz van kötve. Hogy mit is jelent ez? Csupán azt, hogy ha fegyvert vagy más, túléléshez szükséges kütyüt gyártunk, bizony nem fogjuk látni, hogy mennyi, a legyártásához kellő nyersanyag áll rendelkezésünkre a raktárban. Ehhez egy külön raktáregységhez kell sétálnunk és manuálisan ellenőriznünk azt. Ellenben a játék előzékenyen megmutatja – és ehhez bizony egy lépést nem kell megtennünk – hogy a hiányzó nyersanyag-mennyiséget mennyi SV Coin fejében tudnák feltölteni, mely valutát természetesen bankkártyánk fedezné. Nem vagyok az összeesküvés elméletek híve, de ezen a ponton erősen elgondolkodtam, hogy a nehézkes gyártás-rendszer tényleg a véletlen műve volt-e, avagy szándékos és mesterien kitervelt lehúzás.

De tovább megyek. Ha egynél több karakterrel szeretnénk játszani, esetleg valaki mással osztozunk a játékon, aki maga is saját kommandóst akarna, akkor bizony az ismét csak valódi pénzbe fog kerülni. Ugyanígy, ha további fegyver rekeszekre vágyunk, hogy ne kelljen a felesleget kukába dobnunk, akkor nyúlhatunk újra a zsebünkbe. Egy főzet segítségével lehetőségünk van a gyorsabb fejlődésre is – persze kemény dollárvalutáért –, mely lötty megnöveli a szörnyek által dobott, illetve lelőhelyeken talált Kuban kristályok számát, ami az építkezésen túl a karakterünk fejődésének is forrása. Nyilván ebből is több fajta van, a legdrágábbak akár hatvan napos „Kuban-turbót” is adhatnak a karakternek. Történik mindez azután, hogy eddigre már kifizettük a játékért elkért 40 eurót.

Picit szembántó a játékvaluta csomagok mérete is. Bár majd’ minden piaci tétel kerek százasra végződik, mi magunk csak 550 és 1150-es pakkokban juthatunk hozzá az SV érméinkhez, imigyen minden vásárlás után marad nagyjából 100-150 felhasználhatatlan érménk, mintegy fájó emlékeztetőként, hogy ideje lenne azt kikerekítenünk egy újabb tétel megvásárlásához. Aljas financiális döntés ez, még akkor is, ha a játék maga mindennapos belépésünket 30 SV érmével jutalmazza. Gyors fejszámolást követően arra juthatunk, hogy egy bő hónap rendszeres belépés után akár „ingyen” is hozzájuthatunk egy második karakter slothoz… hurrá.

A Metal Gear Survive február 22-én jelent meg PC, PS4 és Xbox One platformokon. Az idei év további megjelenéseiért és tesztjeiért látogass el folyamatosan frissülő játék-kalendáriumunkhoz.