Menedék - Kritika

Egy szép napon megcsörrent Daniel Brühl telefonja. Az ügynöke hívta:
- Te, Daniel, keresnek Hollywoodból, lenne egy jól fizető szerep...
- Ne is folytasd! Náci tiszt?
- Náci tiszt! Álmodban is eljátszod, és nem kell messzire menni, itt forgatják Prágában, az lesz Varsó.
- Hát, ha más nincs. Szólj nekik, hogy már van egy passzentos egyenruhám, csak a rangjelzést kell belőni.

Nem kétlem, hogy a több száz életet megmentő Zabinski házaspár igaz történetének elmesélése mögött a legtisztességesebb szándék állt, hiszen életük kockáztatásával nagyszerű dolgot vittek véghez A varsói állatkert tulajdonosai mintegy 300, részben a gettóból kimenekített zsidót bujtattak a régi, megüresedett kifutók alatt a háború végéig – az állatok vagy a bombázások során pusztultak el vagy a németek ölték le őket –, és tették mindezt a nácik orra előtt. Az eredeti történet olyan hihetetlen, hogy amit a vásznon látunk, még hihetetlenebbé válik, különösen akkor, amikor előkerülnek a réges-régi hollywoodi fordulatok, amitől semmi sem tűnik igazinak.

A történelmi hűség csak egy dolog, hisz az átlagnézőt aligha zavarja majd, hogy a németek 1939-ben nem csak úgy bemasíroztak a lengyel fővárosba, hanem több hetes véres ostrom után foglalták el, hogy szintén hetekig tartott, amíg a náciknak sikerült leverniük a gettófelkelést. Más dolog, ha egy ilyen történetet a rendező, Niki Caro (A bálnalovas) egy szimpla, ráadásul minden mélységet és hitelességet nélkülöző szerelmi háromszögre redukál, ami jó eséllyel nem is igaz, csak jól mutatott a szinopszisban. Adott ugyanis a berlini állatkert rivális igazgatója, „Hitler első számú zoológusa”, aki ugyan a házaspár régi ismerőse, de Varsó eleste után már náci egyenruhában tér vissza – persze ő Brühl –, és ahhoz, hogy továbbra is embereket menthessenek meg, a csinos feleség kénytelen kokettálni vele. És adott a féltékeny férj, aki dühében végül partizánnak áll.

Hollywood alapvetése az egyszerűség, részben azért, hogy maga a „termék” minél több nézőhöz jusson el, részben azért, mert az ötlettől a megvalósításig annyi kézen fut át egy történet a szinopszistól a tervezeten át a forgatókönyvig (és annak utólagos finomítgatásáig), hogy szükségszerűen lekerekedik benne minden. Van, amikor ez jó, hiszen elkerülnek a sallangok, a felesleges kitérők, és van, amikor ez csak lebutítást eredményez. A Menedék színes, látványos, mégis jellegtelen díszletei mögött üresen kong a történet, a mindenét kockáztató fiatal nő sorsa nem hat meg minket, az állatként bujkáló menekültek sorsa – hiába tudjuk, mi történt valójában Lengyelországban és a megszállt területeken – súlytalan marad.

A film nem is igazán veszi a fáradtságot, hogy megmutassa, kik ezek az emberek, csak arra figyel, amire az ilyen filmek szoktak. A férfiak szemüvegesek és szakállasok, a nők haja fekete, szemük karikás és senki sem túl jól táplált. Ennélfogva, akármilyen csodás színésznő, Jessica Chastain is csak díszleteknek látszó díszletek és statisztáknak látszó statiszták között játszik egy olyan történetben, aminek nincsen semmi súlya. Pedig a nácik nagyon gonoszok, lányokat erőszakolnak meg, gyerekeket hurcolnak el, gyilkolnak és még állatokat is bántanak – de ez sajnos vagy nem sajnos, hamisan cseng. Egyedül a Jan Zabinskit játszó Johan Heldenberghnek (Alabama és Monroe) jut némi eljátszanivaló, az ő gettóbeli látogatásainak van némi súlya, ott tudatosul pár percre az emberben, hogy a földön heverő rongycsomók valójában éhen halt emberek, és tudatosul az is, hogy ennek a végtelenül leegyszerűsített történetnek a hátterében százezrek kegyetlen halála áll.

Ez talán kötelezhette volna a rendezőnőt arra, hogy mélyebbre menjen, hogy a díszletek és a kikölcsönzött idomított állatok helyett az emberi sorsokkal foglalkozzon – akkor akár valami igazán emlékezeteset is letehetett volna az asztalra. A Menedékre pár hét után senki sem fog emlékezni, valószínűleg még Daniel Brühl sem.

A Menedéket 2017. március 30-tól játsszák a magyar mozikban.