Mega Man Legacy Collection 2 - Kritika

Akira Kitamura kicsiny, kék páncélt viselő robothőse nem véletlenül örvend nagy népszerűségnek. Jómagam öreg motorosnak számítok a gamer világban, de még 9 éves sem voltam, amikor már a 2. rész is napvilágot látott a jó öreg NES masinára. A Super Mario mellett nyugodtan kijelenthető, hogy a Mega Man (és persze a Metroid ill. a Castlevania) voltak a generáció legjobb platformerei. Ha fejből meg kellene mondanom, hogy vajon hány Mega Man-játék jelent meg az azóta eltelt években, akkor bizony bajban lennék, mert legalább 45-50 körül tendálhat ez a szám, ami egészen elképesztő!

Vagy annyira talán mégsem, hiszen maga a sorozat tökéletes példája annak, hogy miként kell egy szerethető videojátékos karaktert megalkotni. Egyrészt szemtelenül fiatal kora, másrészt vagánysága, ügyessége sokak szemében szimpatikusabbá tette a vízvezeték szerelő Mariónál, vagy éppen a fejvadász Samus Arannál: a Capcom remekül érzett rá arra, hogy a gyerekek jó része titkon vágyik arra, hogy a világot megmentő pozitív hősként darálhassa be pusztításra tervezett robotok sokaságát. A játékipariban dúló remaster-láznak köszönhetően, pedig szerencsére most nem csak a műfajra fogékony fiatalok csodálkozhatnak rá a szériára, hanem az idősebb gamerek is pár órára felébreszthetik a bennünk rejlő gyermeket, és újfent átélhetik gyermekkoruk meghatározó játékos kalandjait. És ha így tekintünk a Megaman Legacy Collection 2-re, akkor máris valami olyasmit kaptuk a pénzünkért, ami szinte felbecsülhetetlen!

A negatívumok sorában az első és persze legnagyobb, hiba, amit meg kell említenünk, az a kollekció összeválogatásának elve. A SNES/GBA-ra megjelent Mega Man and Bass és a PlayStationös Battle & Chase versenyzős őrület szépen kimaradtak, és ha már „collection”, akkor egy Power Fighterst is elviseltünk volna. Ejnye. (Viszont a Capcom stratégiáját ismerve, erősen gyanítható, az X-széria epizódjai, így a Battle Network és a Zero előbb-utóbb megérkeznek, csak ugye győzzük kivárni…)

És bár nem konkrétan a gyűjtemény hibája, de az előbbi pontból rögvest következik is, hogy nem a legjobb Mega Man-játékokat kapjuk meg. A széria éppen a 7. résztől kezdett lassú, hosszan elnyújtott révületbe. Ez persze nem akkora csoda, hiszen egy idő után minden téma könnyen kifárad, de például a 8. epizód véleményem szerint már csak árnyéka volt az egykoron legendás 8-bites szériának, és picit olyan, mintha lelkes, de nem túl ötletgazdag játéktervezők munkája lenne. A folytatások is inkább önismétlők voltak, sok újdonságot nem tudtak felmutatni, így nem véletlen, hogy a 11. részre bő 7 éve várnak a rajongók.

Ezt leszámítva a további problémák szerencsére kevésbé meghatározók. Például míg az első Legacy Collection esetében a mentési rendszer jelentősen megkönnyítette a sorozattal még csak most ismerkedők dolgát, addig ebben a második felvonásban érthetetlen módon ezt a funkciót kivették, és lecserélték egy „erősebb páncél” módra, melyet a menüből tudunk aktiválni. Segítségével több találatot tudunk elviselni, de a helyzet az, hogy egyik rész sem arról lett híres, hogy túl könnyen a stáblista végébe botlanánk, így boldogabbak lettünk volna, ha az esetenkénti checkpointos mentés helyett maradt volna a kötetlenebb opció.

Szerencsére mindegyik részre igaz, hogy az irányítás kellően reszponzív, így még a kissé komótosabb tempójúra sikerült 7. részben (főhősünk animációja nem az igazi) sem a technikai gondok miatt fogunk fűbe harapni. A 8. epizóddal viszont valami nem egészen stimmel, mert ez az egyetlen rész, ahol az input lag picit érezhető. A kollekció másik két darabja azonban annyira jók lettek, hogy kis túlzással élve még az sem lenne képes megmondani, hogy teljes portról vagy emulációról van szó, aki egész életében a Mega Man-sorozatot gyűrte.

A képernyőn elénk táruló látványra sok panaszunk nem lehet. A CRT fetisisztáknak természetesen akad a régi televíziók képi világát megidéző filter, az eredeti képarány megtartásának lehetősége dicséretes, de persze választhatunk egyéb megjelenítési módokból is, így akinek ez a perverziója, az jelen esetben bátran szétnyújthatja a képet.

Jó hír, hogy az első gyűjteményhez képest ebben a folytatásban, már egy picit több extrát kapunk kihívások formájában is, úgy mint például az időre teljesítendő time trial kihívások, az átvariált pályák, vagy az újrajátszható boss-harcok. Továbbá az sem elhanyagolható tény, hogy az utolsó két rész DLC tartalmai idővel természetesen feloldhatók. Ahogy a remaster kiadások esetében lenni szokott, lehetőségünk van igényesen megrajzolt concept artokat és fotókat nézegetni, külön meghallgatni a zömében remekre sikeredett zenéket és az online tabella jóvoltából mások eredményeivel is versenyezhetü… nénk, ha nem lenne annyi a csaló lehetetlen eredményekkel.

A Mega Man Legacy Collection 2 PC-re (!), Xbox One-ra és PlayStation 4-re jelent meg augusztus 8-án, mi a Sony konzolján teszteltük. Az idei év további megjelenéseiért és tesztjeiért látogass el folyamatosan frissülő játék-kalendáriumunkhoz.