Mami - Kritika

A történet nagyjából úgy kezdődik, mint a Superbad: egy csapatnyi tini alkoholhoz szeretne jutni, hogy bulizhassank egy sort. Hamis személyi beszerzése helyett viszont a "klasszikus" módszert alkalmazzák: megkérnek egy, az italbolt környékén kószáló felnőttet, hogy segítsen nekik beszerezni a piát. A legtöbb lepattintja őket, nem úgy az a joviális asszonyság (Octavia Spencer), aki nem csupán beszerzi a srácoknak a piát, de később állandó beszállítójuk lesz, hogy aztán még a nagy ötlettel is előálljon: a pusztaság helyett miért ne bulizzanak inkább az ő pincéjében? A többiek által csak Maminak nevezett nő tettei mögött azonban sötét szándékok rejtőznek, amit egy múltbéli sérelem táplál.

Nos, a Mami mindkét műfajból alaposan kiveszi a részét: hogy tinihorrorokhoz nyúl, abban nincs semmi meglepő, hisz a zsáner az ezt a filmet is gyártó Jason Blumnak és produkciós házának köszönhetően épp reneszánszát éli, viszont az úgynevezett "domestic terror" stíluselemeit mostanában ritkán látjuk visszaköszönni: a Mami is viszonylag lassan építkezik, hosszú időt tölt el azzal, hogy megkedveltesse hőseivel és félig-meddig a nézőkkel is címszereplőjét (persze, mi tudjuk, hogy valami nincs rendben vele), és csak szép lassan bontja le róla a jószándék álarcát, hogy felszínre hozza igazi, beteg énjét.

Legalábbis ez volt a szándék. A film ugyanis elkövet néhány óriási hibát: egyrészt tini hőseit megpróbálja a Z-generáció explicit arroganciájával felvértezni, de sajnos ez olyannyira mesterkélt és erőltetett, hogy csak azt éri el, hogy nem egyszerűen csak utáld ezeket a karaktereket, de kínos párbeszédeiknek és megjegyzéseiknek hála még a filmélményből is kizökkenj. A Mami másik nagy hibája az, hogy egyszerűen képtelen ól kézben tartani narratíváját. Az hagyján, hogy az igazi horror csak a film utolsó perceiben szabadul el, hogy túlontúl gyorsan lezavaródjon, de a gyerekek mellé behoznak a narratívába egy rakat felnőtt szereplőt is, akik többsége végig a levegőben lóg, ki-bejárkál a történetbe, és nem is igazán érted, hogy miért ilyen színészek játsszák őket (Luke Evans, Juliette Lewis és legnagyobb pazarlásként Allison Janney), ha ennyire nem tudnak velük mit kezdeni. Nagyon hevenyészett csak a kapocs köztük és a sztori, Mami múltja és jelene között, így aztán címszereplő pszchodrámája sem igazán működik. A másik oldalról nézve pedig az is nagyon görcsös, ahogy a srácok összehaverkodnak az asszonnyal: egyszerűen nem lehet komolyan venni, ahogy nagyjából második találkozásukkor már önként és dalolva besétálnak a nő pincéjébe, ami úgy tátja a száját, mintha a pokol kapuja lenne...

Amiben viszont nincs hiba, az Octavia Spencer játéka. Sokszor hangoztattuk már, hogy bármiben is játssza el ugyanazt a szerepet, azért minimum Oscarra jelölik, és lehet, hogy ezúttal is a minden tekintetben nagyformátumú nőszemély rutinjával kezd, de az módszeresen és hatásosan fordul át valami sokkal mélyebbe, sokkal rémületesebbe. Kár, hogy karaktere köré nem sikerült sem működőképes narratívát, sem igazi izgalmakat szőni, így aztán kárba vész a film azon szándéka is, hogy változtasson a jelenlegi horrorok formuláján, és még üzenjen is egyet a felelőtlenül bulizgató tiniknek. No persze üzleti szempontból nem lesz itt gond: mivel a Blumhouse a legtöbb produkciójához hasonlóan a Mami is aprópénzből készült, amit már a nyitóhétvégéjén triplán visszahoz majd, könnyen lehet, hogy a jövőben is találkozunk majd hasonló műfaji vegyes felvágottal (ami a stúdiótól amúgy sem idegen - lásd a Boldog halálnapot!-filmeket), és ha ezek között lesz jó is, azt megköszönhetjük a Maminak.

---

A Mami május 30-ától látható a hazai mozik műsorán. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.