LocoRoco Remastered - Kritika

A LocoRoco - az eredeti 2006-os PSP-s verzió és a mostani “újramesterelt” PS4-es változat egyaránt - lemond az allűrökről. Kreatív őrültséget szór szerteszéjjel, mellőzve a csilivili grafikát; csak arra koncentrál, hogy élvezetes játékélményt tudjon nyújtani. Ideális kisebb gyerekeknek - őket a PS4-re játékokat gyártó cégek eddig amúgy is eléggé elhanyagolták -, meg persze olyan, hozzám hasonló felnőtteknek is, akik imádják az egyedi játékmechanizmusokkal operáló platformereket.

A játék alapvetése (is) pofonegyszerű, klasszikus: a LocoRoco faj bolygójára - barátainkat kb. egy festékfolt és egy karalábé naív stílusban megrajzolt keverékeiként lehetne jellemezni - meteorit zuhan, amely egy ellenséges fajt, meg mindenféle más veszélyt hoz magával. A LocoRocók békéjének lőttek: nincs más választásuk, fel kell venniük a harcot a betolakodókkal.

A dolog a következő, szuperaranyos formában játszódik le: LocoRocónk világát L1-el döntjük balra, R1-el jobbra, és amerre döntjük, ő arra gurul. Ha közben sikerül begyűjtenie egy gyümölcsöt, attól megnő. Ennek annyi hátránya van, hogy ha túl nagyra nő, nem tud bejutni a pálya szűkebb járataiba. Ekkor egyetlen gombnyomással a LocoRocót kisebb LocoRocókra robbanthatjuk (ezt mondd ki tízszer, gyorsan, egymásután), aztán mikor újra tágas lesz a tér, összeolvaszthatjuk őket eredeti méretűre.

Akár kicsi, akár dagi, a LocoRocóra állandó veszélyek leselkednek: a pálya tüskéi még hagyján, az igazi ellenfelek a mojomojók, akik locorocókra éhesek! A pályák alaprajza csak első blikkre egyszerű: rengeteg titkos átjárót meg beszögellést helyeztek el rajtuk, amelyeket csak ugrálással, illetve vékony falak lerombolásával érhetünk el. Mivel a célközönség ha nem is a legfiatalabb, de a meglehetősen fiatal korosztály, ezeknek a titkoknak a feltárása senkinek nem jelent majd különösebb problémát - könnyű, de kellemes kihívás mind.

Ha csak pár perced van játszani, arra is ideális a LocoRoco, a pályák ugyanis rövidek. Az összegyűjthető cuccok változatossága azonban arra ösztönöz majd, hogy az egyes pályákat újra és újra végigjátszd: a magunkba nyelhető kaják mellett fel kell szednünk haverjainkat, a muimuikat is, illetve a Loco Házunk felépítéséhez és berendezéséhez szükséges nyersanyagokat. A Loco Ház maga, illetve a LocoRoco hajánál fogva előrángatott ötletekkel operáló minijátékai a játék egyetlen negatívumai: aranyos, de kevéssé eredeti, már-már felesleges időpocsékolások.

A játékmenet maga szenzációs, óriási móka. Az eredeti PSP-s grafikát természetesen feljavították a PS4 színvonalához, bár ez igazából csak a felbontás felturbózását jelenti. Új fícsöröket vagy pályákat ne keressen az, aki anno PSP-n végignyomta a LocoRocót, semmi ilyetén plusszot nem raktak a PS4-es változatba. Igazából nincs is ilyesmire szükség: a játék már eredeti formájában is annyira kerek egész, hogy ihaj. A LocoRoco mintha egy totálisan fékevesztett óvodai délután videojáték-verziója lenne, tele ide-oda ugráló festékpacákkal, amelyek egy jobbra-balra dőlő világban igyekeznek túlélni, virágok, gyümölcsök és nevetséges ellenfelek között: színes, kiszámíthatatlan és mindenekelőtt BOLDOG ez a játék, amelynek pofátlanul fülbemászó aláfestőzenéjét egy japán óvodai kórus(?) zümmögi a történések alá. Szinte velük akarsz énekelni - kár, hogy nem érted a szöveget! Hol a zsírkrétám?!