Az éjszaka törvénye - Kritika

Képzeld el a következő szituációt! Emberünk kemény kalapban, felcsapott gallérú kabátban puszta ököllel szétüti egy rosszarcú fejét egy sikátorban, majd az utcára kilépve berúgja a legközelebbi bár ajtaját - szanaszét repülnek az üvegcserepek -, előkap egy lefűrészelt csövű winchestert, és beleereszt egy akkorát egy másik rosszarcúba, hogy az átrepül a kocsmán. Ezt követően megjönnek a zsaruk, úgyhogy hősünk bevágja magát a Ford T-je kormánya mögé, végigszáguld néhány utcán, közben megy az ólmos adok-kapok az üldözők és üldözött között, majd miután nagy nehezen sikerül leráznia a fakabátokat, lefékez egy gyanús lebúj előtt, melynek ajtajában már várja a cigarettázó, lenge öltözetű nője. Elkapja, vadul smárolni kezdenek, majd a férfi kinyitja a száját, és azt mondja: "A szerelem bonyolult."

Szinte érezhető, ahogy egy pillanatra összeomlik a kép, összeomlik vele együtt a néző is arcát a kezébe temetve, hogy "Ó, Ben, ezt a szerencsesütis baromságot most miért kellett?!" És az a nagy és szomorú helyzet, hogy az ilyen, Paulo Coelhót is elpirulásra késztető mondásokból a film majd minden ötödik percére jut egy. Sőt, van olyan karakter - Joe Coughlin (Ben Affleck) apja, akinek Brendan Gleeson próbál tekintélyt kölcsönözni -, aki szinte kizárólag csak szóvirágokban beszél.

Szeretném azt hinni, hogy mindez kizárólag Ben Affleck érdeme, aki maga adaptálta filmre Dennis Lehane, a Viharsziget és a Titokzatos folyó írójának azonos című könyvét, de ha belegondolok abba, hogy ez utóbbi, amúgy igen combos könyv hasonlóan combos filmváltozatában is vámpírokról meg királyokról papoltak a hősök, nehéz nem arra gondolni, hogy a fenti szóképek csírái már ott voltak Lehane eredetijében is, csupán adaptálás közben teljesen elvékonyodtak az allegóriák.

Igazából számomra ez, meg egy filmvégi, amúgy teljesen átlátszó és lényegtelen csavar vágta haza az élményt, amit az egyébként jól kitaposott gengszterfilmes klisék között komótosan caplató, de egyébiránt kifejezetten szórakoztató film szerzett. És tudom, hogy most már nem úszom meg azt, hogy a tartalomról írjak, úgyhogy tessék, íme, essünk túl rajta gyorsan!

Joe Coughlin megjárta az I. világháborút, ahonnan illúzióktól mentesen, haraggal telve tért meg Bostonba. Itt először piti rablóként tört borsot a nagyok orra alá, majd két rivalizáló - egy olasz és egy ír - gengszter közé keveredett, ráadásul elszerette az utóbbi nőjét (Sienna Miller), ezért aztán majdnem kivonták a forgalomból. De kap az élettől még egy lehetőséget: új terepen (Tampa, Florida), új szerepkörben (az olasz maffia kihelyezett szervének helyi főnökeként) tér vissza az életbe, új csaja lesz egy kubai rumcsempész húga (Zoe Saldana) személyében, jóban lesz a helyi rendőrfőnökkel (Chris Cooper), szóval öles léptekkel veszi a fokokat a karrierlétrán, hogy aztán ez utóbbi szentfazék lánya (Elle Fanning) okozza vesztét. Fel lehet-e újra állni?

Felemelkedés és bukás: minden maffiatörténetnek ez a két ív adja a gerincét, és nincs ez máshogy Az éjszaka törvénye esetében sem. Ugyanakkor a film jó darabig élvezetesen, és ki merem mondani: okosan tekeri a narratívát, és szemlátomást nagyon jól sakkozik egyes karakterekkel, hogy aztán otromba módon hajigáljon be a játéktérre másokat. Nem akarom őket nevükön nevezni, de a legnagyobb meglepetés velük kapcsolatban minden bizonnyal az lesz, hogy "hát te mit keresel itt?", és az ezt követő magyarázat sem lesz túlságosan kielégítő.

De ekkorra talán már mindegy is lesz, ugyanis a szóvirágokban való értekezés és a közhelyes történetmesélés a legtöbb karaktert túlságosan megrágja ahhoz, hogy ne az legyen konstans az érzésed, hogy a keménykalap és a dobtáras gépfegyver sehogy se áll jól Ben Afflecknek. Annak a Ben Afflecknek, aki egyébként hozzáértő, parázs módon vezényeli le a film valamennyi összetűzését, és fanyar humorral lát el olyan szcénákat, melyek így felmentést kapnak a mesterkéltség állandó érzése alól.