Utolsó éjszaka a Sohóban - Kritika
Egy szöszi szellemei
Eloise (Thomasin McKenzie), az álmokkal teli vidéki lány azért érkezik Londonba, hogy befusson divattervezőként, azonban hamar megtapasztalja, hogy a város könyörtelen a kívülállókkal szemben, mi több, mindig is az volt. Eloise, akinek ugyanis van egy különleges képessége, kapcsolatot létesít a 60-as években élt Sandie-vel (Anya Taylor-Joy), az álmokkal teli vidéki lánnyal, aki azért érkezett Londonba, hogy befusson - csak ő nem divattervezőként, hanem énekesnőként. Aztán Sandie hamarosan rádöbben, hogy nem elég csak talpraesettnek és határozottnak lenni - ahhoz, hogy befusson, áldozatot kell hoznia. Akár véráldozatot is. Eloise pedig megpróbálja megakadályozni ezt, miközben körülötte kezdenek összemosódni a korok és a valóság szövete.
Mikor Edgar Wright bejelentette, hogy pszichológiai horrort forgat, amit olyan brit zsánerklasszikusok inspiráltak, mint a Ne nézz vissza!, a Kamerales vagy az Iszonyat, pulzusunk nagyjából megtriplázódott. Nem csupán amiatt, hogy végre nem egy újabb kísértetházas vagy zombis rémtörténet van készülőben, hanem egy olyan pszichológiai horror, amely legalább annyira élesen belevág az áldozatai elméjébe, mint a húsukba, hanem mert az a zseniális filmes dolgozik rajta, aki ugyan már kokettált a műfajjal - és mind a Haláli hullák hajnala, mind pedig a Vaskabátok gyönyörűen tisztelgett saját kútfőik előtt -, de még soha nem forgatott vegytiszta zsánerfilmet. Hogy végül az Utolsó éjszaka a Sohóban kisebb csalódást okozott, arról nem a felfokozott várakozás tehet, hanem az, hogy Edgar Wright annyira belebonyolódott a múltidézésbe, a karakterdrámába és a stílus gyakorlásába, hogy végül pont a horrorra felejtett el nagyobb hangsúlyt helyezni.
Talán elég lett volna kizárólag a történet pszichológiai vonzataira koncentrálni, és elhagyni azokat az elnyűtt jumpscare-eket, melyek hol a tükörbe nézős szekvenciák végén, hol pedig az "azt hitted, hogy felébredtél már a rémálomból, pedig nem" jelenetsorok után fogadják a nézőket, az egyre sűrűsödő, de csöppet sem ijesztő szellemalakokról nem is beszélve. A drámai vonal ugyanis kifejezetten erős a Sohóban. Habár Eloise és Sandie kapcsolata az esetek 99%-ában egyoldalú, sorsközösségük mégis azonnal kiszúrható. Remek ívet ad a sztorinak és a karaktereknek az, hogy eleinte Eloise olyanná akar válni, mint Sandie, a tökös szőke, aki azonnal behálózza a legjobb pasit a kerületben és mire feleszmélne, már meg is kapja álmai meghallgatását, de aztán ahogy felfeslik Sandie neonszínű álma, hogy megmutassa a mögötte rejlő kegyetlen és könyörtelen valóságot, úgy fordul át Eloise hozzáállása is, úgy lesz szemlélődőből aktív szereplő, végül pedig maga is elszenvedő fél.
Talán mondanunk sem kell, hogy Wright elképesztő tudatossággal, játékossággal és kreativitással oldja meg a két lány közötti időbeli ugrásokat: Thomasin McKenzie hol csak leutánozza Anya Taylor-Joy mozdulatait a tükörben, hol helyet cserél vele egy-egy táncmozdulat közepén, hogy aztán gyakorlatilag külsőleg is olyanná legyen, mint ő. Aztán később persze már szabadulna tőle, de addigra már túl szoros a kapcsolatuk, túlságosan életszerűvé válnak azok a rémálmok, amiket Sandie évtizedekkel ezelőtt átélt. Igazából ekkor lép csak bele a nyomozós szál a történetbe, az viszont túl rövid, túl kiszámítható és túlságosan könnyedén felgöngyölíti magát ahhoz, hogy igazán magával ragadó vagy akár sokkoló legyen - még annak ellenére is, hogy a filmnek azért akad néhány meglepetése.
Ami viszont nem meglepő, hogy két főszereplője alaposan odateszi magát a filmben. Edgar Wright - meg úgy általában az egész világ - még a 2015-ös A boszorkány idején figyelt fel Anya Taylor-Joyra, és már akkor felvázolta neki a Sohó ötletét, amely évek óta ott keringett a fejében. Akkoriban még Eloise szerepét szánta a színésznőnek, de később rájött, hogy a szürke kis egérből lett hasadt személyiségű nő karakterénél jobban illik hozzá az enigmatikus Sandie szerepe, mivel Anya Taylor-Joy maga is egy enigmatikus jelenség. Eloise karakterét végül az a Thomasin McKenzie kapta meg, aki a Ne hagyj nyomot! óta kézről kézre jár Hollywoodban, és nem véletlenül: fiatalkora ellenére elképesztő intenzitással veti bele magát a szerepeibe, a Sohó kedvéért például megtanult varrni, ruhát szabni, megnézett egy csomó korabeli filmet (Wright egy bő 160 filmből álló listát nyújtott át a színészeinek), és nem utolsósorban úgy felnyitotta a lelkét Eloise előtt, hogy majdnem maradandó károsulásokat szerzett közben.
A film ugyanis korunk visszaéléseiről legalább annyit elmond, mint a "swingelő hatvanas évek" Londonjáról és annak dekonstruálásáról, továbbá a Sohóról, melynek van egy sötét oldala, no meg a nagyvárosba érkező naivák tanmeséjéről. De szerencsére nem a nagybetűs Üzenet kiplakátolására fekteti a legnagyobb hangsúlyt, viszont kár, hogy a horrorvonal megerősítésébe sem ölt elég energiát. De annyi baj legyen! Kissé elhomályosíthatta Wright tekintetét a nosztalgia, az audiovizuális játszadozás, valamint az önéletrajzi elemek meglovagolása, hisz ő is meg a forgatókönyv írásában részt vevő Krysty Wilson Cairns is vidékről érkeztek Londonba, ahol aztán jó ideig eltartott, mire megszerették a várost. Mindezzel együtt egyáltalán nem öncélú trip az Utolsó éjszaka a Sohóban, ami egy szórakoztató, végig érdekfeszítő, jó tempójú és remekül eljátszott film, csak éppenséggel sem ijesztgetős horrornak, sem nyomozós thrillernek nem valami nagy szám.
Az Utolsó éjszaka a Sohóban (Last Night in Soho, 16 éven aluliaknak nem ajánlott) 2021. november 4-én érkezik meg a magyar mozikba. Az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.
Pozitívum
- Bámulatos stílusgyakorlat
- Anya Taylor-Joy és Thomasin McKenzie (no meg egy apró szerepben Diana Rigg) egyaránt odateszik magukat
- Remek karakterívek
Negatívum
- Sem a horror-, sem a thrillerelemek nem túl emlékezetesek
Végszó
Edgar Wright vegytiszta horrort ígért, de nem bírt magával. Nem mintha olyan nagy baj lenne, hogy az Utolsó éjszaka a Sohóban nagy hangsúlyt fektet a vizualitásra, a karakterívre és arra, hogy a lehető legtöbbet kihozza színészeiből, de kár, hogy emellett sem horrornak, sem thrillernek nem túl emlékezetes.
KRITIKA: Utolsó éjszaka a Sohóban
