Knack 2 - Kritika

A Knack első része nagyot álmodott 2013-ban, amikor is feszes mellkassal, magasba szegett fejjel igyekezett a Sony újonnan megjelenő konzoljának, a PlayStation 4-nek büszke koronadísze lenni. Egy olyan játék készült a Japan Studio műhelyében, ami a tervek szerint egyszerre nyűgözött volna le gyermeket és felnőttet egyaránt, s nem mellesleg megvillantotta volna az akkor még erősnek számító konzol képességeit. Ám a határidő cudar szerető, a konzol megjelenésének dátuma pedig vészesen közeledett, így eshetett meg, hogy az a kétségbeesett igyekezet, amivel a játékot a PS4 debütálásnak napjára próbálták befejezni, sajnos kurtára szabta azokat a bizonyos álmokat. A végeredmény egy felnőtteknek túl bugyuta, gyermekeknek túl nehéz öszvér lett, amit, bár sokan szerettek, sem a kritika, sem a piac nem értékelt igazán.

„Nem is igazi világ az, amit egyszer kell csak megmenteni!” – lehetne ez minden folytatás mottója, a Knack pedig kötelességtudóan áll be ezen sztereotípia mögé. A kicsiny relikvia lény, aki egykoron megmentette a világot, most a goblin seregek ellenében vési mélyre olykor apró, máskor méretes sarkát. Ám ezek a komisz goblinok csalárd módon nem maguk vívják saját háborújukat. Ehelyett eddig szunnyadó robotok egész légióját bűvölik életre, hogy aztán segítségükkel terrort és elnyomást terjesszenek, felvásárolják a szűkre szabott Nintendo Switch készleteket, papírt dobjanak a fémhulladék-gyűjtőbe, Whopper szendvicset majszoljanak a McDonald's étterem teraszán… szóval úgy általában mindenki nehezére essenek. Ám ekkor jön Knack, hogy digitális Van Damme gyanánt, vert helyzetből kecmeregjen talpra és rúgja valagba az alkalmatlankodó jószágokat.

Nos, ha bugyutának tűnik a történet, hát nem benned van a hiba. A Knack második etűdjének sztorija egyszerű, mint a barlangrajz, s minden különösebb fordulatot, cselekményívet és úgy általában miden más dramaturgiai „sallangot” nélkülöz. Ez persze nem jelenti azt, hogy az unalomtól kifordulnánk a puha fotelből – pusztán arról van szó, hogy semmiképp ne várjunk tőle több tartalmat vagy mélységet, mint tennék azt egy vasárnap délelőtti tévés gyermekmatinétól... ami tekintetbe véve, hogy a Knack célközönsége legalább annyira az ifjabb nemzedék, mint a felnőttek, talán nem is olyan nagy probléma.

Már nagyobb gond az, hogy a karakterek még a sztorinál is érdektelenebbek, élükön magával a címszereplő Knackkel. Egy rakat színészt vesztett kesztyűbáb ők, akik különböző szerepsablonok mentén töltik fel a sztorit és csak annyira szerethetőek, mint a mosógép mögé pottyant koszos zokni: felismerjük őket ugyan, de inkább a szemétbe velük, mint hogy időt invesztáljunk beléjük. Különösen fájó ez Knack esetében, aki vagy egy viccesnek szánt, apró figura (aki épp csak viccesnek felejt el lenni), vagy egy nagy otromba, amúgy azonban teljesen szolgalelkű szuperhős, aki kivagyiskodó pökhendiséggel old meg mindent, hogy aztán életunt világsztárként ünnepeltesse magát… ilyenkor kísérői lihegő semmirekellők gyanánt „hűznek” meg „húznak”, méteres nyelvcsapásokkal magasztalva Knack érdemeit.

Óriási kihagyott ziccer ez, a fiú és kedvenc robotjának története ugyanis egy igazi klasszikus és mint ilyen, rendkívül hálás téma. Talán egy harmadik rész esetében a Japan Studio szakembereinek már erre is lesz figyelme.

Mondom ezt azért, mert máskülönben játékmenet tekintetében a készítők igazán kitettek magukért. Az alapok maradtok a régiek: adott ugye Knack, ez a kis termetű, titokzatos múltú, ősi lény, aki képes testtömegét és méretét mindenféle kacattal megnövelni, illetve ha a szükség úgy hozza, akkor elhasznált irha gyanánt ledobva, összetöpörödni. Mondanunk sem kell, ez számos kiváló ügyességi rész és rejtvény forrása. Knack apró formájában például olyan helyekre juthat be, ahová felhízott méretében nem lenne képes, így hasznos kütyük darabjait rejtő titkos ládákat, illetve fejlődésünket segítő kincseket túrva elő (melyekből amúgy szép számmal akad szerte a játékban). De ugyanígy az ugrálós elemeknél is kapóra jön, ha a fölösleget egy pillanat alatt ledobva (hányan cserélnének vele?) átbújhatunk egy közelgő kőtömb alatt, vagy éppen felhízva pozdorjává zúzhatjuk az elénk tornyosuló akadályokat.

Nyilván nem szabad itt semmi forradalmira gondolni. Ha valaha is volt szerencséd platformjátékhoz, sok újdonsággal nem fog meglepni a Knack 2 – súlykapcsolók, mozgatható tömbök, időzített ajtók, karok és csapdák nehezítik hősünk életét –, de a készítőknek éppen elég csavart, változatosságot és új mechanikát sikerült belecsempésznie az ismert formulába, hogy végig fenntartsa az egyszeri játékos érdeklődését.

Az újdonságok sora természetesen nem ér ezzel véget. Számos más apróság fűszerezi a játékmenetet, elég csak a különböző típusú anyagból készült páncélokat megemlíteni (ezeket levetve egy szobor marad hátra, ami akár nehezékként is szolgálhat súlyérzékeny kapcsolóknál), de beszélhetnénk a frappáns fejlődés-fáról, vagy éppen a már korábban is említett összeszedhető ketyerékről, melyek darabjait száznyi láda rejti szerte a játékban.

Amikor pedig nem ugrálunk, keresgélünk, vagy rejtvényt fejtünk, akkor jó eséllyel pofozkodni fogunk, márpedig a Knack 2 itt is remekel. A harc nem túl bonyolult, de kellően változatos és dinamikus ahhoz, hogy mindig új kihívásokkal kényeztesse a játékost. Az alap mozdulatok mellé újabbakat vehetünk fel; egyesek Knack képességeit erősítik (mint amilyen a hosszú ütéssorozat, vagy a fejlesztett kitérés), mások a környezetet változtatják fegyverré (ilyen a napkristályok széttörésekkor keletkező lökéshullám, ami bekábítja az ellenfeleket). Lesz itt kis és nagy ütés, rúgás és kitérés, hárítás, amit jól időzítve visszaverhetjük vele az ellenséges lövedékeket, de dobálhatunk tárgyakat, vagy éppen egymást is, ha úgy alakul.

Hohó, na igen! A Knack 2 legnagyobb meglepetése az igen jól működő kooperatív játékmód, ami ezúttal nem szorítkozik néhány buta aréna pályára, mi több, akár az egész kampányt is letolhatjuk barátunkkal, családunkkal vagy kedvesünkkel. Partnerünk kedve szerint, rugalmasan ugrálhat ki és be a történetbe, tehát alkalmi játszótársak híján sem kényszerülünk várakozni, nyugodtan haladhatunk tovább. S bár az ügyességi részek közös élvezete nem az igazi, a közösen megvívott, alkalmasint igen kaotikus harc élménye verhetetlen (különösen, hogy Knackjeink egymást is használhatják fegyverként).

Utoljára szóljunk a játék technikai részérőr, hiszen sem grafikailag, sem zeneileg nincs szégyenkeznivalója a Knack 2-nek, igaz, a hangszínészek teljesítménye éppen olyan élő, amennyire a karakterek maguk - tehát semennyire. A színes, vibráló, elragadó világ azonban elegendő a Knack 2-nek, hogy jó pár órára a képernyők elé csábítsa a gyerekeket és a gyermeklelkű felnőtteket egyaránt. Köztük engem is.

A Knack 2 kizárólag PS4 konzolokra jelent meg szeptember 5-én. Az idei év további megjelenéseiért és tesztjeiért látogass el folyamatosan frissülő játék-kalendáriumunkhoz.