Kingdom Hearts HD II.8 Final Chapter Prologue - Kritika

A különös hangulatú Kingdom Hearts, ami annak idején, 2002-ben oly sikeresen ültette egy asztalhoz a Disney figurákat a hamisítatlan japán anime karakterekkel, számos folytatást fialt – a legtöbbjük a fő történetvonalról leszakadt, a játék történelmének különböző időpontjain játszódó mellékszál. Emiatt azonban azoknak, akik nem követték szolgai hűséggel az eseményeket, bizony zavaros lesz, hogy vajon hogyan is követik egymást a mindenféle dagályos nevekkel ellátott epizódok.

Nos, a Kingdom Hearts HD 2.8 Final Chapter Prologue cím azt sejteti, hogy ez a játékcsomag valaminek a lezárása – ám egyben valami másnak a nyitánya is. És valóban, a kiadó Square Enix érezhetően ezzel a gyűjteménnyel igyekszik kifúgázni a történetcsempék között tátongó űrt, mintegy előkészítve az utat egy teljes, hiánytalan Kingdom Hearts 3 élményhez.

A korong menetrendszerűen három történetet kínál, ahogy tették azt elődei is; a 3DS konzolról nagyképernyőre költöző Kingdom Hearts: Dream Drop Distance HD-t, a rövidke, ám annál csinosabb, eleddig soha nem látott Kingdom Hearts 0.2 Birth by Sleep – A Fragmentary Passage-t, illetve egy közel egy órás mozit, a Kingdom Hearts χ Back Cover-t.

Lássuk csak sorban, mit is rejtenek az egyes címek…

A gyűjtemény gerincét jelentő Kingdom Hearts: Dream Drop Distance eredetileg 2012-ben jelent meg Nintendo 3DS konzolra. Bár nem volt valós folytatás, mégis ez a játék vezetett tovább minket a második részben elkezdett eseményvonalon. A történetben az ifjú Sora és Riku mentoruk, Yen Sid vizsgáját igyekeznek teljesíteni annak reményében, hogy teljes értékű Keyblade mesterek lesznek, s imigyen méltó ellenfelei a gonosz Xehanortnak. Ehhez hét világot kell bejárniuk, hogy megtakarítsák azokat az Álomfalóktól, és kinyissák az Álmodás Zárait (szabados fordítás, eredetileg Keyholes of Sleep). Mint a korábbi játékokban, itt is jól ismert Disney-filmek világában fogunk kóricálni; a felhozatal színes, A Notre Dame-i toronyőr Párizsa, Miki egér Fantáziája, vagy Pinocchio kalandjainak toszkán faluja egyaránt terítékre kerül.

Sora és Riku tehát küldetéseket teljesít a különböző világokban… de különös mód nem egymás mellett, egymást segítve, hanem egymással párhuzamosan. Amíg az egyik tevékeny, a másik mély álomba zuhan. Hogy ez mikor történik meg, azt a Drop Gauge hívatott monitorozni. Ez a mérő egyre csökken és ha eléri a nullát, az aktuális hős elpihen, hogy aztán a társát irányítsuk tovább attól a ponttól, ahol legutóbb hagytuk őt. Alkalmasint ez a szisztéma bosszantó – képzeljük csak el, amikor épp egy világ főellenfele előtt pilled el álomszuszék ifjaink egyike –, de idővel megszokható, illetve mi magunk is válthatunk manuálisan a karakterek között, elkerülve a kényelmetlen narkolepsziát.

Hasonlóan kusza és terhes lehet a játékmechanika a Drop Gauge-on túl is, főleg a játék első óráiban. A számos lehetőség és különleges játékelem ugyanis mind egyszerre zúdul a játékos nyakába – flowmotion, reality shift, ability link –, csak győzzük kapkodni szétguruló agysejtjeinket. Idővel azonban szépen letisztulnak a részletek és néhány óra játék után már hálásak is leszünk létezésükért.

Bevallom, kétkedő kíváncsisággal vártam, hogyan sikerül majd a 3DS rendszeren tökéletesen működő, újszerű „flowmotion” szisztémát – a képességet, minek segítségével falakon szaladhatunk, korlátokon csúszdázhatunk, vagy villanypóznákon megpördülve szárnyalhatunk – átültetni a DualShock 4 kontrollerre, de azt kell mondjam, a portolás hibátlan. Egyetlen gomb és az analóg kar segítségével már száguldhatunk is a világok útvesztőjében, a harcban pedig a legőrültebb, legvagányabb mozdulatokat húzhatjuk elő farzsebünkből, vérmérsékletünk és virtuozitásunk függvényében.

Sajnos kevésbé érzem jól sikerültnek a Reality Shift átültetését. Az adott világok szabályszerűségeit megváltoztató mechanika ugyanis erősen épített az érintőképernyő nyújtotta lehetőségekre és ez bizony a kontroller segítségével valahogy kevésbé lendületes, a magamfajta lusta játékos így egy legyintéssel mellőzi használatát, amikor teheti.

Ugyanez igaz a barátságos Álomfalók, az úgynevezett Szellemek tutujgatását elősegíti képernyőre, ahol egykoron a kijelző simogatásával tudtuk lényeinket hálás sóhajtozásra késztetni, most azonban az analóg kar pikírt rángatásával érjük el ugyanezt, ami egyrészt elég bután adja vissza a simogatás érzetét, másrészt rossz gondolatokat ébreszthet a bujább gondolkodású játékosok fejében (fúj, rossz fiú).

Grafika terén nem érheti szó a ház elejét. A piciny 3DS képernyőről felskálázott vizuális világ minősége fölött érzett aggodalmam már az első percekben tovaszállt. S bár a csöppet üreske világok nyilván nem néznek ki olyan lélegzetelállítóan, mint a Kingdom Hearts 3 előfutárának kikiáltott Fragmentary Passage helyszínei, cserébe a játék tükörsima 60 FPS-el fut még nagy létszámú ellenfél esetében is, ami egy efféle akció orientáltabb játéknál nem elhanyagolható előny.

Ha már szóba került, tekintetünket fordítsuk a gyűjtemény elborult című második eposza, és egyben a játéktriász ékköve, a Kingdom Hearts 0.2 Birth by Sleep – A Fragmentary Passage felé. A sztori a korábban megjelent (illetve márciusban újra megjelenő) Birth by Sleep eseményeit egészíti ki; Aquát, az álmodozó tekintetű Keyblade mesterlányt irányíthatjuk a Sötétség Birodalmában, aki kétségbeesetten igyekszik rájönni, hogy mi történt vele és hová is tűnt mindenki (mind jártunk már így egy átmulatott szombat éjjel után, nem igaz?). Az eszmélettelenül szép, bár alig három órás epizód ugyanazt az Unreal 4 motort használja, mint a KH 3 felvonása, és imigyen egyfajta vizuális étvágygerjesztő a főfogás előtt.

A rendszer jóval letisztultabb, mint a korábbi Kingdom Hearts játékokban, így a harc, a mágia és a mozgás jelentősen élvezetesebb, mint valaha. Az univerzum is komorabb, sötétebb, mint az eddigi felvonásokban (bár maga a helyszín mondhatni megköveteli ezt), az pedig, hogy mennyire direkt felvezetése ez a következő nagy felvonásnak, egyenesen meghökkentett. A rövidke utazásról nehéz lenne spoiler-mentesen tovább beszélni, úgyhogy ugorjunk is a gyűjtemény következő, egyben utolsó darabjához.

A Kingdom Hearts χ Back Cover egy animációs mozi, ami a Kingdom Hearts legenda legkorábbi eseményeihez kalauzol minket, még a Keyblade háborúk elé. Ezek egy része már ismerős lehet a Kingdom Hearts Unchained χ című mobilon és böngészőn megjelent KH-játékból, de nagyobbrészt új tartalomról van szó. A film egyébként kiválóan animált, ami reményteljes ígéret lehet a Kingdom Hearts 3 videóbetéteinek minőségét illetően. A hangszínészek munkája is kifogástalan, de nem is csoda, ha olyan hangokat hallunk viszont, mint az FFXV Noctisát szinkronizáló Ray Chase, vagy a Telltale-féle Batman Harvey Dentjének hangot adó Travis Willingham. Összességben egy kiváló történetről van szó, ami vastag filccel keretezi a picit töredezett játékeposz határait.