Kincsem - Kritika

Ebben a filmben aztán tényleg úgy hajtanak, mint egy Blaskovich. Több generáció, több műfaj és egy szellősebb Tolsztojra való cselekmény találkozik egymással minden idők legdrágább magyar szuperprodukciójában, melyet legalább akkora érdeklődés, mint amekkora előítélet övez, hisz egy ilyen szintű film már nem kerülheti el a politikát, ami ugyebár magában hordozza a megosztottságot.

Viszont az a három milliárd tényleg ott van a vásznon: ott van a több tucat, aprólékosan felépített díszletben, a kevés, de nagy műgonddal elkészített nagyjelenetben (melyekben a CGI se művi, és inkább csak háttérelem), a színvonalasan fényképezett és vágott - habár felépítésükben redundáns - futamokban, és a megannyi kosztümben is. Talán ez utóbbiban leginkább, melyek megalkotásában a legtöbb kreativitással éltek az alkotók, és ezekkel szakadtak el leginkább az adott kortól.

Mert a Kincsem nem a XIX. században, hanem annak romanticizált változatában játszódik. És ez nem elsősorban a konkrét történésektől való teljes elszakadásban vagy a film anakronizmusain érhető tetten, melyekből szerencsére viszonylag kevés akad (emitt egy korabeli fényképezőgéppel elkövetett szelfi, amott egy "lájkolás", mint szóhasználat), és ezek is inkább viccesek, semmint kínosak (habár a túlkoreografált, elektronikus zenei betéttel felpimpelt báljelenetre nem igazán van mentség): a Kincsem inkább figuráiban modern. Azok kiállásában, motivációiban és viselkedésében.

Blaskovich Ernő (Nagy Ervin) tipikus, szülő nélkül felnőtt fiú, akinek soha senki nem tanította meg, hogy hol vannak a határok, sem költekezésben, sem kockázatvállalásban, a felelősség pedig szemlátomást teljesen ismeretlen számára. Egyedül csak sármjának és gardedámjának (Gyabronka József) köszönheti, hogy egyáltalán idáig életben maradt, ám mikor a filmben megismerkedünk vele, már épp a teljes összeomlás szélén áll. Tudjuk, mi sodorta ide (apja küzdött a szabadságharcban, ezért kivégezték, és vagyonát elkobozták), és azt is tudjuk, mi lesz ennek a vége, hacsak nem jön valaki vagy valami, ami észhez téríti.

Szerencsére ebből mindjárt kettő is akad: Blaskovich végső szalmaszálként Kincsembe, a sebes, de betörhetetlen lóba kapaszkodik, vagyis kapaszkodna, ugyanis a lovat az egykori birtokán élő (és apjával végző) Otto von Oettingen báró (Gáspár Tibor) lánya, Klára (Petrik Andrea) szerzi meg - részben azért, hogy cukkolja vele a kilengéseiért egyszerre lenézett és irigyelt Blaskovichot. Később kiderül, hogy tettében és Blaskovich személyében is tévedett: Kincsem a Von Oettingen-birtokon csak gondot okoz, Blaskovich pedig kitartóbbnak bizonyul vele kapcsolatban, mint gondolta volna. És mikor a ló végül hozzákerül, ketten együtt szép lassan kivirágoznak - persze, Blaskovich megváltozásában igazából Klárának jut a nagyobb szerep, aki maga is kezdi levedleni a mindennel szemben tanúsított gőgös ellenállását.

A Kincsem a karaktereiben legjobb. Mind Blaskovich, mind pedig Klára szépen ívelt jellem(ki)fejlődésen megy át: ugyan mindkettőjük háttere vázlatos (Klára ellenséges zárkózottságáért részben egy gyerekkori baleset okolható, ami miatt testi fogyatékkal rendelkezik, részben pedig a ráerőltetett úri muritól való viszolygásból), de a két színész, Nagy Ervin és Petrik Andrea fantasztikus odaadással élik meg szerepeiket, és gesztusaikkal, mozdulataikkal mesélik őket tovább, és karaktereik a sűrű, pörgős cselekménynek hála rendesen meg is híznak. De igazából valamennyi figurának jó helye van a film terjedelmes sakktábláján a lánya és a császára felé egyaránt felelősséggel tartozó von Oettingen bárótól kezdve Blaskovich legjobb barátjáig, Gerlóczy grófig (Keresztes Tamás), akit végül elsodor a karriervágy, és ugyan maga, Ferenc-József (Fekete Ernő) inkább csak egy karikatúra, de az ő szándékait is meg lehet érteni, arról nem is beszélve, hogy mekkora súllyal bír a történésekben.

A történésekben, melyek végül aztán majdnem agyonnyomják a filmet. Miközben Kincsem népszerűsége egyre jobban nő, Blaskovich és Klára viszonya is egyre bonyolultabb lesz, ennek köszönhetően von Oettingen báró is mind jobban és jobban megfeszül, aminek persze az is folyománya, hogy Ferenc-József nem nézi jó szemmel a magyar ló sikereit, és Gerlóczy tekintete is egyre sötétebb... A halmozódó konfliktusokat a film egy nagyjelenettel kívánja lezárni, amely nem csupán elkapkodott és helyenként egyenesen illogikus, de igazából csak egy sokkal frappánsabbnak tűnő lezárás utózöngéjének tűnik - viszont ha már bevállalták, hát lehettek volna vele bevállalósabbak is.

A filmről minden hibája - a felesleges és következetlenül végigvitt anakronizmusai, vázlatos figurái és botladozó lezárása - ellenére sem lehet keserű szájízzel kijönni, hisz a modern betétek inkább csak felejthető szellemességek, a felskiccelt szereplőket a színészek bravúrosan élik meg, az említett lezárást pedig egy izgalmas romantikus kalandregény előzi meg, melyhez foghatót évtizedek óta nem láthattunk. Legalábbis magyar színekben nem.