Keresés - Kritika

David Kim (John Cho) egyedül neveli gimnazista lányát, Margot-t (Michelle La). Ahogy mondani szokás, legszívesebben a széltől is óvná őt (talán túlságosan is), ezért aztán offline is, online is a nyakán lóg, ám végül mégis valóra válik a legrosszabb rémálma: lányának egyszer csak nyoma vész. David először tinédzser hévre gyanakszik, de mikor az osztálytársait végighívva kiderül, hogy egyikőjük se tud róla semmit, elkezd rettegni az elképzelhetetlentől. A rendőrség bevonását követően se áll le a nyomozással saját és lánya gépén, és hamarosan nyugtalanító nyomokra bukkan...

Ezek egyike a Keresés, amely ugyan tényleg nem pionír, és még csak azt se lehet mondani, hogy szétostromolnák érte a mozikat, de mégis az a film lehet belőle, amely elhozza az áttörést a forma számára - és nem csak Bekmambetovnál, hanem úgy egész Hollywoodban. Hogy miért? Mert a Keresés nem egyszerűen kitűnő film, de olyan ügyesen játszik a különböző műfaji elemekkel, hogy megnézése során nyilvánvalóvá vált, hogy nem egyszeri poénról van szó, hanem egy olyan új önkifejező módról, amiben rengeteg a lehetőség.

A plakáton található egyik idézet tanúsága szerint a Keresés Hitchcockot idézi, és nem is rossz az analógia, ugyanis a feszültség egykori nagymestere tudta, hogy mit sem ér a feszkó, ha nem törődsz azokkal a karakterekkel, akik megfeszülnek, és ő volt az, aki nem csupán összemosta különböző zsánerek határait, de egyben stílus és forma tekintetében is kitágította azokat. És ez mind elmondható a Keresésről is: a film intrója úgy képes megidézni a Fel című Pixar-film klasszikussá vált nyitányát, hogy tényleg csak egy képernyőn zajló dolgokra - naptárbejegyzésekre, e-mailekre, képekre, videókra - összpontosít, és ezt követően már azonnal szívedbe is zártad a film mindkét főszereplőjét, hogy aztán szemtanúja legyél mindennapos életük kisebb drámáinak és komédiáinak is, melyek helyét aztán szép lassan átveszi a feszültség.

És micsoda feszültség! A Keresés pont abból kovácsol fegyvert magának, ami formai határok közé szorítja: hogy nem hagyja el a képernyőt, és látványosan nem is szegi meg a meglátogatott oldalak, közösségi felületek szabályait, ezért mindvégig hiteles tud maradni. Persze engedményeket így is kell tennünk (mint tettük azt a horror műfajának utolsó nagy megreformálója, a found footage-filmek esetében), hisz a figyelmünk minden bizonnyal lankadna, ha csak egy veszettül ugráló kurzort meg ilyen-olyan felületekre beírt szövegeket kéne lekövetnünk 100 percen át, ezért David és a történetbe idővel bekapcsolódó új szereplők előszeretettel videózzák magukat, meg facetime-oznak, amit főleg David hagy még akkor is bekapcsolva, amikor már mindenki rég kinyomta volna. De ezt ugyanúgy el kell fogadni, mint a talált felvételes filmeknél azt az alapvetést, hogy még akkor is filmeznek, amikor már mindenki más kikapcsolta volna a kamerát, hogy az életéért küzdjön...

És amellett, hogy a film játszi könnyedséggel pakolja egymásra a jobbnál jobb fordulatokat, még a generációs szakadékok szomorú tényére is felhívja a figyelmet, illetve arra, hogy ezek az internet arctalan szélsőségeinek hála még mélyebbek, még szélesebbek lettek. Ilyen szempontból a Keresés kitűnő társfilmje lehet a múlt héten bemutatott Remélem legközelebb sikerül meghalnod-nak, még úgy is, hogy alapvetően más zsánert képviselnek. Igazából mindkét film arra figyelmeztet, hogy az életkörülményeink mindörökké megváltoztak, és ha nem adaptálódunk, annak nagyon komoly következményei lehetnek.

---

A Keresés szeptember 20-tól látható a mozikban. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.