Az Igazság Ligája - Kritika

Kevés olyan filmet tudnék mondani az utóbbi évek felhozatalából, amelynek olyan fájdalmas, zaklatott útja lett volna a vászonig, mint Az Igazság Ligájának. Zack Snyder családi tragédia miatt ott kellett hagyja az utómunkát, a helyére Joss Whedon érkezett, innentől kezdve pedig szinte mindent a közelgő katasztrófa előjeleként fogtunk fel. Túl sokat változtatott Whedon? Vagy ez pont jó, mert Snyder verziója túl sötét volt? Vagy mégsem, mert így egy új Bosszúállók lesz belőle? Egyáltalán változtak az eredeti elképzelések? És akkor most nézhetetlen vagy remek a film a bennfentesek szerint? A végén már a túlzásba vitt marketingkampány, a kritikákra kivetett embargó, és az embargónak tűnő intézkedések is azt sejttették, hogy (újra) orbitálisan mellényúlt a DC. (És akkor még az egész história legabszurdabb elemét, a Henry Cavill körül kialakult bajuszgate-et nem is említettem.)

Tehát komoly utólagos átalakításokkal, digitálisan leborotvált bajszokkal, hatalmas elvárások és állandó károgó hangok mentén kellett Snydernek, de főként a helyébe lépett Whedonnak megalkotni a DC eddigi legjobb és legfontosabb filmjét. Hiszen most állt össze a franchise nagy szuperhőscsapata, és ha együttesen, mindent bevetve sincs sikerük, akkor valószínűleg önálló filmjeiknek, sőt, magának a franchise-nak sincs jövője. Ez pedig nem volt jó előjel, tekintve, hogy eddig is az elképesztő megfelelni vágyás, a nézők lenyűgözésének kényszere és persze a Marvel kétségbeesett üldözése kötötte gúzsba alkotásaikat.

A legtöbb külföldi kritika éppen, hogy úgy is számolt be Az Igazság Ligájáról, mint ami nagyon Marvel akar lenni, de ezt láttuk már a legelső előzetesek legelső poénjaitól, vagy éppen Whedon kinevezésétől kezdve. De úgy gondolom, ha ez nem is sikerül maximálisan, a DC sikeresen tette magáévá azokat az alapvetéseket, amelyek riválisukat naggyá tették. A film egyértelmű fénypontjának számító Flashből egy igazi Pókember - Higanyszál hibridet csináltak, aki egy tini ártatlanságával, buliszerűen fogja fel a dolgokat, és nem mellesleg nagyon viccesen tud bullet time-ban meglökni dolgokat. De mindenkiről elmondható, hogy sokkal lazábbak, folyton egymás agyát húzzák, és ami a legjobb, hogy ez még az olyan eredetileg búskomor figuráktól sem karakteridegen, mint Batman. Persze távolról sem eget rengető a humor, amolyan tipikus whedoni cívódás, amilyet a rendező rossz napjain is hoz rutinból - függetlenül attól, hogy ténylegesen az ő keze van-e ebben. Mindenesetre egyértelmű, hogy nemcsak a karakterek, hanem a DC is lelazult, és ahelyett, hogy ezen a téren is rögtön a másik végletbe estek volna, egyszerűen egy olyan darabot készítettek, amilyen nekik jól esett.

Egyszerű történet, fesztelen atmoszféra, a felesleges vadhajtások lenyesegetése - valahogy így kell hatékony, áramvonalas blockbustert készíteni. Kicsit talán felróható, hogy a történet igazán csak 40-50 perc elteltével kap lábra, azaz érdemben nincs is második felvonása - tudjuk ezt be Whedon könyörtelen vágóollójának, amely azért jó eséllyel így is kevesebbet ártott, mint használt. Végre nincs hatezer értelmetlen kitérő, Lois Lane és az univerzum jelentéktelenebb figurái éppen annyi időt töltenek a vásznon, amennyi szükséges, nincs a narratíva lendületét megakasztó kényszeres előre utalgatás, nincs bágyasztó filozofálás, összetett nyomozás.

Nincs is szükség hosszú oldalakra ahhoz, hogy összefoglaljuk Az Igazság Ligája történetét: Batman már a második jelenetben összefut egy paradémonnal, ebből megsejti, hogy nagy a baj, és elkezdi összeverbuválni a csapatot. Ki nehezebben, ki könnyebben, de végül mindenki kötélnek áll, eközben pedig Steppenwolf összeszedi a három "anyadobozt", hogy egy nagyon Csernobilnak tűnő, de következetesen nem Csernobilnak nevezett helyen rászabadítsa a pusztulást a Földre. Van tehát három darab kocka, amelyek után hőseink rohannak, eközben pedig rendre megütköznek Steppenwolffal, ebben a síkegyszerű dramaturgiában mindössze egy régi ismerős okoz apró turbulenciát.

Az akciójelenetek ha nem is agyeldobósan lenyűgözőek, de ritmusosak és kellően magával ragadóak, amikor pedig nem ellenlábasukat és rovarhadseregét gyepálják hőseink, akkor egymás között pufogtatják a szellemességeket. Ha nem is mondanám Az Igazság Ligáját a szórakoztatás csúcsának, a lehető legritkábban volt csak unalmas vagy kínos, amit még a más vonatkozásaiban erősebbnek érződő Wonder Woman sem mindig mondhatott el magáról.

Ugyanakkor az érme másik oldala, hogy Az Igazság Ligája ezzel pontosan azt nyújtja, amit kb. kéttucatnyi másik szuperhősfilm is korábban. Összejön a csapat, megvan a patikamérlegen kimért három bunyó, az előírt mennyiségű vicces és menő egysoros, és mindenki megy a dolgára. Azt például különösen is nehéz lenne eldönteni, Steppenwolf vagy Malekith a Thor: Sötét világból az elmúlt 10 év legsótlanabb képregényes gonosza, de a menetrendszerű világmegmentésnek sincs semmi súlya, a karakterívek nagy jóindulattal is minimálisnak mondhatók (főleg, hogy három új figurának önálló eredettörténet híján csak utalások szintjén van múltja, Aquaman a csapatba is csak jóformán féltávnál érkezik meg). A mű az igazán látványos vagy emlékezetes pillanatokkal is adós marad, így tulajdonképpen érdemben semmi sem akadályozza meg, hogy záros határidőn belül nyom nélkül törlődjön az agyunkból.

Persze ha azt nézzük, hogy a DC-moziverzum egyik mérföldkövéről lenne szó, egyértelműen csalódás, hogy ezt még a sokadik Marvel-kaland is tudja hozni, de ezen a ponton azt mondom, inkább legyen felejthető, jelentéktelen Az Igazság Ligája, mint úgy maradandó, mint a Batman Superman ellen - Az igazság hajnala és a Suicide Squad - Öngyilkos osztag. A DC hosszú évek küzdelme után végre eljutott a gyengébb Marvel-darabok szintjére, és úgy tűnik képes lehet ott megmaradni. Sőt, erre akár már építkezni is lehet.