Just Cause 4 - Kritika

Mindig is különös madár volt a Just Cause-széria. Az Avalanche Studios személyre kihegyezett, nyílt világú őrülete ugyanis egyfajta „anti-LEGO” játékként írta be magát a játékosok emlékezetébe, ahol kreativitásod mércéje az építkezés helyett a pusztítás ötletességében mutatkozott meg. Némi GTA áthallással egy világnagy homokozóban lehettél a jó ügyért harcoló rossz gyerek, akit mások homokvárának szétrugdosásáért jutalmaznak. A főhős, Rico Rodriguez pedig Dél-Amerika fenegyerekeként jött, látott és az adott rezsimet miszlikbe szaggatva rendre győzött is.

Persze a szériát soha nem annyira a tartalomért, mint annak önfeledt rombolásáért szerettük, ahol a 80-as évek elnyűtt akciófilmes túlzásai a legjobb formájukban köszöntek vissza. Egy megállíthatatlan, magányos hős sztorija volt ez, aki mérhetetlen tesztoszteron-túltermelése okán nem érzett fájdalmat, félelmet, csak legyűrhetetlen dühöt. És jól is volt ez így.

A fantasztikusra sikerült első, illetve a csúcspontot jelentő második részt követően egy gyengébb harmadik felvonás következett, így mindenki epekedve várta, hogy a friss, negyedik etap majd ismét a mennyekbe emeli a Just Cause nevet… márpedig a reklámanyagok beváltani látszottak ezt az ígéretet.

Rico, halott apja emlékeit követve, ezúttal a dél-amerikai Solis szigetére téved, csak hogy szembetalálkozzon élete eddigi legnagyobb fenyegetésével. A Black Hand elit zsoldosserege és a mögöttük rejtező diktátor, Espinoza egy rejtélyes, időjárás-befolyásoló gépezettel a kezében nyomorgatja a hatalmas szigetet és annak lakóit. Hősünk még talán szemet is hunyna egy ekkora igazságtalanság fölött – de persze nem teszi, ahogy azt a játék címe is sugallja –, de az apja halálát övező titkok a kormányzó személyéhez köthetők… márpedig ezt Rico nem hagyhatja szó nélkül. Emberünk tehát fegyvert ragad, hogy minden eséllyel dacolva egyedül szálljon szembe egy újabb rezsimmel… ám ezúttal számításai nem jönnek be.

Előre jelezném, hogy akik a történetben remélik megtalálni a nagy megvilágosodást, vélhetően árnyékra ugranak majd. A Just Cause 4 sztorija ugyanis nem jó… sőt, mondhattam volna unalmasat, bárgyút, bugyutát, érdektelent, sőt, egész egyszerűen rosszat is. A Nathan Drake hasonmás verseny örök második helyezettje, Dél-Amerika saját bejáratú Rambója, Rico Rodriguez ugyanis egy újabb gonosz rezsim árnyékában didergő bátor népet igyekszik majd felszabadítani… ahogy azt tette már párszor. Fordulatok, jó párbeszédek, karakterfejlődés és érdekes feladatok híján azonban ez a történet a B-filmek citromdíjas forgatókönyveinek legrosszabb passzusait idézi, s mint ilyen, aligha több mint ürügy arra, hogy nyakló nélkül pusztíthassunk. Talán a széria hűséges rajongói néhány kikacsintás és régi karakter erejéig találnak majd benne valami szerethetőt… de kétlem, hogy bárki könnyes szemmel búcsúztatná a papírmasé hősöket.

Felmerülhet persze, hogy az a bolond, aki valami tartalmasabb történetet vár egy Just Cause-jellegű játéktól… és isten látja lelkem, még talán hajlanék is erre az okfejtésre. De ha így is tennék, azért minduntalan ott fészkelődne a tudatom peremén a Grand Theft Auto 5, vagy a nem is olyan régen megjelent Red Dead Redemption 2, mely két játék ugyanúgy világnagy játszóteret adott a kezünkbe, és mégis sikerült egy küldetésközpontú, jobb-rosszabb sztorit rittyenteniük alá, emlékezetes karakterekkel és jól megírt dialógusokkal.

Na, de félre is a történettel, hiszen kit is akarunk becsapni: aki a Just Cause-zal játszik, az rombolni szeretne. Sokat. Látványosan. Ezerféleképpen. Nos, jó hír, hogy ebben nincs is hiány. A sorozat régi szerelmesei azonnal otthon fogják érezni magukat az új szigeten, de még az újonnan érkezett pacifisták is hamar megtalálják majd rejtett destruktív énjüket a számtalan pusztításra termett fegyver, kütyü és jármű között. Miriádszámra fogunk harácsolni az őrültebbnél őrültebb fegyverből – meglehet, cipelni egyszerre csak kettőt tudunk belőlük –, melyek mindegyike legalább két tüzelési móddal bír. Mivel Solis szigetének fő termése láthatóan a lőszer, ezért amiatt sem kell aggódnunk, hogy muníció híján egyhamar cserélni kényszerülnénk – csak le kell hajolni egy marék skulóért és már mehet is tovább az önfeledt gyilok.

Tonnaszám hullik a nyakunkba a megannyi jármű is, gyakran szó szerint: a benzinfaló autószörnyektől a terepmotorig, a kopott turistabusztól a tolólapos buldózerig, a halászhajótól a csatahajóig, az egyszerű hírhelikoptertől az ágyukkal teleaggatott csatahelikopterig és vadászgépekig minden van, így földön, vízen, levegőben egyaránt mi lehetünk Dél-Amerika legnagyobb tökű macsói.

Az egyébként is méretes repertoár ezúttal olyan kincsekkel bővül, mint a sínágyú vagy a – kapaszkodj meg – villámvető, de járművek is száz számra akadnak, amit azonnal a harctérre is dobathatunk magunknak, amennyiben megszereztük, kiváltottuk, vagy megvásároltuk azt. Amúgy ez a „supply drop” szisztéma a játék legnagyobb fenegyereke és talán az egyetlen olyan dolog, amire nem bírtam ráunni a Just Cause 4-gyel töltött harminc óra alatt sem, hiszen pillanatnyi hangulatom függvényében hangolhattam újra a csatateret azzal, hogy viccből egy vadászgépet, csatahajót, sínágyút, vagy éppen rakétavetőt dobattam magamnak, gyakran éppen a bambán ácsorgó ellenfél puha kis kobakjára.

Szükség is lesz az efféle kreatív megvilágosodásra, mert a legnagyobb kihívást nem az ellenfelek fogják jelenteni. Rico Rodriguez ugyanis arcátlanul szívós. Nem csak úgy tessék-lássék szívós, hanem egyenesen az a fajta, aki 20 milliméteres géppuskatűzbe feszített arccal sétál és később is csak arra kíváncsi, hogy muslicás lett-e a mosolya. Ezt ellenpontozandó ellenfelei rendszertelenül és ezerszám fogják támadni… az árnyékszéken sem lehet nyugtunk… ami elég hamar unalmassá válik majd. Különösen azért, mert ez a valószínűtlen légió a barlangrajz egyszerűségű mesterséges intelligenciának köszönhetően a legostobább emberek gyűjtőhelyének tűnhet, akik nem restek a fedezéktől egy lépésre cafattá lövetni magukat, össze-vissza rohangálni, egymástól teljesen független egyszemélyes háborút vívni ellenünk (nem feledjük, hogy „Golyókapkodó Rico” ellen ez mennyire lehet hatékony)… Szóval röviden: képesek vérig sérteni a számolatlan akciófilm nyomán bennünk élő kommandóst. Talán csak a járművek elleni harc okoz némi felüdülést, de az is csupán azért, mert egy harckocsi jobbára többet bír egyetlen lövésnél.

Szóval nincs mese, magunknak kell megteremtenünk saját szórakozásunkat a dél-amerikai Solis szigetén, ami amúgy a sorozat történetének legnagyobb helyszíne, ráadásul meglehetősen sajátos mikroklímával is bír, hiszen akad itt dzsungel, kősivatag, vulkanikus kőzet, hegyvidék, havas hegyhát, meg bitang nagy tavak is. Hosszú idő lenne bejárni mindezt, de Rico, a macsó nem pazarolja az idejét olyan hívságokra, mint séta, vagy vezetés. Nem. Ő a védjegynek számító csáklya-siklóernyő-szárnyas ruha szentháromságában találja meg számítását és tagadhatatlan, hogy meglepően élvezetes és gyors ez a közlekedési forma… csak néha fogja szétzilálni idegrendszerünket az alkalmasint igencsak darabos irányítás.

A sziget amúgy a már korábban is említett Black Hand zsoldosseregének kezében van és ahogy azt millió hasonló más játéknál már láthattuk, régiókra van szabdalva. Rico feladata hát adott: beverekedni magát az adott térségbe, elfoglalni annak katonai bázisát egy egyre idegesítőbb, időre menő kapcsoló-húzogatós puzzle keretében, beköltöztetni és felfegyverezni saját lázadóit, a kicsit sem klisés nevű Káosz Seregét és… ennyi. Jöhet az újabb zóna és az újabb bázis. Ezt a lélekölő rutint szakítja meg néhány együgyű mellékküldetés és „foglalósdi”, meg persze a végtelen mennyiségű harc, amit szinte kizárólag mi vívunk meg – senkit ne tévesszen meg a határon zajló, amúgy igen látványos kirakatháború.

Mint ahogy mondottam hát, a Just Cause 4 csupán annyira lesz jó, amennyire a játékos azzá teszi, márpedig ha mást nem is, ezt azért jól csinálták az Avalanche Studios kreatív szakemberei. A kezünkbe nyomott csáklyavető ugyanis ezúttal három funkcióval bír: ezek a pányva, a rakéta és a lufi. A pányva két dolgot köt össze egy szakíthatatlan zsineggel és ránt egymáshoz, imigyen erőszakos csókra kényszeríthetünk két ellenséges katonát (vagy egy katonát meg egy falat, tankot, vagy éppen rádiótornyot, tetszés szerint), vagy szakíthatunk le egy ajtót, ha a mozdíthatatlan földhöz pányvázzuk azt. A második manuálisan irányítható hajtórakétákkal tűzdel tele egy célpontot (ennek köszönhetően lehet rakétameghajtású szemeteskonténerünk, példának okáért), a harmadik funkció pedig ballonokat akaszt bármire, amiből, ha elégséges áll rendelkezésre, az adott holmi lebegni kezd.

Míg a csáklya pányvaüzemmódját szükségszerűségből használni kényszerülünk a küldetések során, addig a másik kettő funkció inkább afféle vicces szerkentyű, amit a ragyogó szellemű játékosok a legnagyobb ökörségek megalkotására használhatnak. Lufival lebegtetett, rakéta meghajtású tank, ami a levegőből támad? Tessék csak. Katapultként használt parabola tornyok? Miért is ne! Egy repülő kuka mögé kötött, Superman gyanánt száguldó ellenséges zsoldos? Könnyedén megtörténhet. Mégis, hiába fejleszthetőek ezek a csáklya-funkciók, hogy újabb küldetéseket nyithassunk meg velük, hiába az önfeledt „homokozás” meg marháskodás, ha mindent összevetve a dolog végig picit körülményes és teljesen öncélú marad, holott mérhetetlen potenciál rejtezett az ötletben.

Hasonlóan kihagyott ziccer a játék sales pontjaként emlegetett dinamikus időjárás, amit a Black Hand és a zsarnoki kormányzó Espinosa – mintegy önkényuralma biztosítékaként – egy titokzatos klímairányító berendezés segítségével igyekszik kontrollálni. Habár pár küldetés megmutatja a tornádó, a villám-szaggatta felhőszakadás, meg a homokvihar igazi erejét, összességében ezek a hatások néhány kényelmetlenségen túl nem sok befolyással bírnak a játékmenetre, mi több, nevezett küldetéseken túl alig-alig találkozunk velük. Igen, tény, hogy Ricoba belecsap olykor a villám (amit amúgy ő kiválóan visel), és valóban, a homoktól kevéssé látni, mint ahogy a nehéz eső is lelassít minket… de hogy mindez játékmechanikát forradalmasító ötlet lenne, az azért erős túlzás. Nagy kár érte, mert ahogy a csáklyákkal való játékban, úgy ebben is volt bőven lehetőség, amit végül nem sikerült a fejlesztőknek kiaknáznia.

Mindez persze a legnagyobb rendben lehetne, ha a prezentáció nem lenne olyannyira botrányos. És itt nem az amúgy jópofa zenékről, vagy a meglehetősen unott hangjátékról beszélek, hanem a korábbi generációs érát idéző küllemről. Míg az effektekre láthatóan nagy hangsúlyt fektettek a készítők, így a vihar, a robbanások mind-mind lélegzetelállítóak, addig a világot és a karaktereket mintha sietve, a kiadás előtti utolsó pár napban rakták volna össze. A karaktereik arcai zizegnek és úgy festenek, mintha valaki pofával esett volna a sminkes asztalra, a víz csúnya, a fák és más nagyobb objektumok pedig a szemünk láttára pattognak fel a képernyőre. A textúrák itt-ott életlenek és mindent összevetve az egész játéknak van egy bazári, kis költségvetésű mellékérzete, ami sajnos egy Just Cause kaliberű címnél igen fájó… még ha a töltés ettől pofátlanul gyors is lett.
Az sem sokat segít a dolgon, hogy egész ötletszerű, mit tudunk lerombolni és mit nem (az épületeket például soha), de ha még le is rombolunk valamit, az másnapra „visszanő”, sunyin tüntetve el galád munkásságunk minden nyomát. 2018-ban jó lett volna, ha egy picit több befolyásunk van a világra a főküldetések eseményein túl is, de ez megint olyasmi, amire a fejlesztők nem fektettek hangsúlyt.

Furcsán haszontalan a menürendszer is, hiszen olykor egész mélyre kell mennünk valamely triviális dologért (a csáklyákkal maszatolni egy ilyen lendületű játékban egyszerűen nem való), mi több, még egy minimap sem fért fel az UI-ra.
A kontroll sem minden esetben kézenfekvő, gondolok az ejtőernyőzés közbeni irányíthatatlanságra, vagy éppen a járművek furcsa kontroll-késlekedésére… reméljük, egy későbbi javítás ezt orvosolni fogja.

A Just Cause 4 2018. december 4-én jelent meg PC-re, valamint PS4 és Xbox One konzolokra, mi a Sony gépén teszteltük. Az idei év további megjelenéseiért és tesztjeiért látogass el folyamatosan frissülő játék-kalendáriumunkhoz.