John Wick: 2. felvonás - Kritika

Három évvel ezelőtt a John Wick ugyan nem rengette meg alapjaiban az akciófilm zsánerét, de azért alaposan helyben hagyta azt. Részben a trendekkel szembemenve, részben azokat meglovagolva olyan, egyéni hanggal rendelkező filmként vonult be a köztudatba - és a zsáner rajongóinak szívébe -, amely nem csupán remek akciókoreográfiával, de a műfajtól szokatlan, fantasy-elemekkel is rendelkezett. Az elkerülhetetlen folytatás eme elemeket bővíti tovább, ahogy mondani szokás: tágítja az univerzumát, miközben akciók terén ugyanazon az ösvényen caplat végig - öles, habár némileg ráérősebbnek tűnő léptekkel.

Ugyanakkor Wick új arcát is megmutatja: kegyelmet gyakorol ellenfelén, és ez a mentalitás a filmben többször is visszatér - hiába, no, ő is öregszik már. Mint ahogy maga Keanu Reeves is - ez van, egyszer ennek is be kellett következnie -, aki némileg komótosabb léptekkel, és meg merem kockáztatni: kicsike pocakot növesztve kocog az ellen után vagy éppenséggel azok elől. Ebből pedig a folytatásban is alaposan kijut neki, ugyanis épp, hogy hazagurul becses verdájával, feltűnik egy egykori megbízója (Ricardo Scamarcio), aki egy minden eddiginél veszélyesebb munkát ajánl neki, és mivel Wicket véreskü kötelezi, hiába ellenkezik, hamarosan Rómában találja magát, ahol szakmájának legfelsőbb körének egyik tagját kell kiiktatnia. És ezzel tulajdonképpen alá is írta saját halálos ítéletét.

Rómába tett kirándulása során Wick újabb kasztokkal, mi nézők pedig újabb sajátos jelenségekkel szembesülünk, például azzal, hogy a világvárosok vagy kihaltak, vagy pedig teljesen ignoránsak annak tekintetében, ami a szemük láttára folyik. Nem az a legfurcsább, hogy minden sarkon ott les egy bérgyilkos, hanem hogy a járókelőket nem különösebben rázza meg, ha ezek esetleg egymásnak esnek. Így aztán a film immáron nem egyszerűen egy fantasy-re emlékeztet, hanem egy szerepjátékra, melyben hősünk újabb és újabb kihívókkal szembesül küldetése teljesítése során, és mindeközben nem játszható karaktereket, NPC-ket kerülget egy szkriptelt környezetben. Erre a kizökkent világ-érzésre a készítők - a rendezői székbe visszatérő Chad Stahelski és Derek Kolstad író - is alaposan rágyúrnak, amitől a 2. felvonás hangulatvilága még az elsőnél is játékosabb, misztikusabb lesz.

Ugyanakkor kicsit visszaélnek a nézők vendégszeretetével: míg az első rész egyik legfőbb jellemzője a veszett tempó volt, a folytatás kétórás játékidejében a bátor környezetépítésnek köszönhetően már akadnak üresjáratok, melyekért leginkább sehová nem vezető mellékkarakterek és azok hosszú monológjai felelnek. Sajnos közéjük tartozik Laurence Fishburne is, aki az egész kasztjával és körkörös mondataival mindössze arra szolgál, hogy adjon egy fegyvert Wicknek. Legalább egy mátrixos poént elsütött volna...

Ha a játékidőből lehetett is volna húzni, az akciójelenetek vágása továbbra is makulátlan - sőt, egyenesen bámulatos. És persze, hogy Wick mindig fejre céloz, és immáron azt is tudjuk, hogy miért (ez maradjon a film titka). A koreográfia olyan, mint egy gyönyörű haláltánc, ami egyszerre tűnik légiesnek és brutálisnak, pazarnak és kegyetlennek, ugyanakkor a Rómában játszódó őrületes kaszaboldával a filmvégi "elvarázsolt kastély" helyszín már nem tudja felvenni a versenyt, a lezárásban előjönnek az első film hibái is, ami addigra már némileg kifullad, mire emberünk egy hadsereg likvidálása után a túlkoros főgenyával próbál zöld ágra vergődni, és nem igazán megy neki. Szerencsére ezúttal a lezárás elegánsabb, ugyanakkor a folytatás számára is nyitva hagyja az ajtót, amely remélhetőleg immáron nemcsak körítésében lesz epikus, de tartalmában is.

A John Wick: 2. felvonás 2017. február 23-án érkezik meg a magyar mozikba.