Jackie - Kritika

Már akkor tudtuk, hogy ez jó lesz, amikor azt a gyönyörű piros plakátot megláttuk Natalie Portmannel, aki ugyan csak kevéssé hasonlít az egykori First Lady-re, de ezt az első másodperctől képes feledtetni velünk. Megválása a férjétől, otthonától és rangjától igazi királydrámává válik Pablo Larraín rendező kezei között.

A nagyjából ismeretlen Noah Oppenheim forgatókönyvéből dolgozó, első angol nyelvű filmjét készítő chilei rendező, Pablo Larraín (El Club, Tony Manero) számos majdnem közhelyszerű megoldással és több újszerű megoldással látott neki Jackie Kennedy életrajzi filmjének, ami nagyon okos módon alig pár napra koncentrál. A kiindulópont a Kennedy elleni 1963. november 22-i dallasi merénylet, a végpont három nappal későbbi temetése, a keretet pedig egy interjú szolgáltatja, amit egy meg nem nevezett lap meg nem nevezett újságírójának ad az özvegy. Az utóbbiban nincs semmi újszerű, remek, de sokat használt dramaturgiai eszköz a legfontosabb események felidézésére, Larraín azonban arra is használja ezt, hogy megmutassa, miként formálta a volt First Lady a férjéről és persze róla alkotott képet, miként igyekszik hol tudatosan, hol ösztönösen manipulálni az őt kérdezőt és rajta keresztül a közvéleményt.

Merthogy a történet elvileg arról szól, miként igyekszik a frissen megözvegyült asszony méltó maradni férje emlékéhez, hogyan marad még mindig véres ruhájában is higgadt, miként gondoskodik a politikai örökségről és a díszes temetésről, ahová a világ minden tájáról érkeznek a nagyméltóságú urak. A másik történet viszont azt mutatja meg, miként retteg a férj és immár titulus nélkül maradt nő attól, hogy a történelem megismétli magát, és a nagy példakép, Lincoln özvegyének sorsára jut, aki nincstelenül halt meg. És az a két szál nem mindig választható ketté, és ez teszi igazán izgalmassá a filmet, és ebben igazán jó a címszereplő Natalie Portman.

Portman jó indulattal is csak kicsit hasonlít az igazi Jackie-re. A jellegzetes frizura, az ismert ruhák – rengeteget látjuk a merényletkor viselt rózsaszín Chanel kosztümben – és az ívelt szemöldök azonban sokat segít, sőt, egy Oscar-jelölést is megért a Legjobb Jelmez kategóriában, de végső soron nem ez számít. Natalie Portman ugyanis tényleg Jackie lesz, gyakorlatilag árad belőle a gyász, a kétségbeesés, az önsajnálat és a bizonytalanság, de mindez méltósággal, aminek egy másik Oscar-jelölés a jutalma, és ha engem kérdeztek, jó esély van a színésznő második szobrára. Az ő Jackie-je egyszerre hozza az ikont és a valós személyt, tökéletesen érzékelteti, mit tesz magáért és mit a családjáért, egyszerre modern nő és egy királydráma hősnője. Merthogy talán királynőnek hitte magát, hiszen az elnökség mellett számos más posztot viselő Kennedy klán egy időre szinte eggyé vált a hatalommal, és az USA eddig egyetlen katolikus vezetőjeként JFK-től sem állt feltétlenül távol a monarchikus gondolkodás. És itt jön be egy másik szál.

Másfél évvel a merénylet előtt a First Lady a CBS tévé kamerája előtt bemutatta az általa felújított Fehér Házat – ne csak újrafestésre gondoljunk, tényleg új tartalommal és értelemmel töltötte meg az elnöki rezidenciát –, miközben nyilvánvalóan a róla alkotott képet is aktívan formálta. Ez a majdnem jelentéktelen epizód vezérfonállá válik Larraín és a számos hasonló mozzanatból „összeöltött” film számára, megmutatva, miként válik eggyé az ember és a titulus, és milyen fájdalmas a szétválásuk. És ezek az epizódok különös módon rendkívül erős szövetet alkotnak, a rendező pedig mesterien szövi őket eggyé, remek arányérzékkel vált idősíkot és hangsúlyt, amihez Mica Levi hol kissé harsány, hol méltóságteljes, de sosem érdektelen zenéje ad kíséretet, ami szintén megért egy Oscar-jelölést.

Larraín tökéletesen érzi, mikor kell szabadon engednie hősnőjét, és mikor érdemes kiszolgáltatott, érzékeny asszonyként megmutatnia. A Billy Crudup által játszott újságírónak adott, önmagában is izgalmas és remekül megkomponált interjúra például rendkívül érzékenyen rímel a temetés előtti találkozás a John Hurt által alakított pappal, ahol az interjú során oly magabiztos és domináns asszony végre önmagát adja. A jelenetsornak persze új értelmet ad a láthatóan már nagyon törékeny Hurt nemrég bekövetkezett halála.