Hurrikán-meló - Kritika

Ó, azok a kilencvenes évek!

KRITIKA: Hurrikán-meló

Ó, azok a kilencvenes évek! A korszak, amikor a túldimenzionált izompacsirták helyét átvették az átlagemberek, hogy átlagfeletti tetteket hajtsanak végre a becsület, az igazság vagy szimplán a családjuk megvédése érdekében. Sokkal könnyebb volt velük azonosulni - hibáikkal és nagyszerűségükkel egyetemben. Ez volt az az időszak, amikor a bunyók már nem voltak szögletesek, de még a földön maradtak, és mikor a trükköket forradalmasító számítógépes technológiák az akciókoreográfiákat is szép lassan átalakították. Ez volt az az időszak, amikor még elhittük azt, amit a vásznon látunk, pedig olyan dolgokat láttunk, amiket még soha azelőtt.

Manapság már nem ilyenek a filmek: ha úgy vesszük, visszatértek a "túldimenzionált izompacsirták", csak szuperhősöknek hívjuk őket, és 100 rosszarcú lekaszálása helyett 100 emeletes felhőkarcolókkal dobálóznak.

Egyre feszültebb a farkasszemezés világbajnokság döntője

A Halálos iramban franchise-t útjára indító Rob Cohen legújabb rendezésében nincsenek szuperhősök, csak szimpla hősök, akik teszik a dolgukat, és van is mit: egy szervezett bűnbanda egy amerikai pénzverde kirablására készül, méghozzá egy gigantikus hurrikán közepén, amely arra kényszeríti az embereket, hogy elhagyják otthonaikat. De a rablók nem számolnak a kincstár egyik tökös alkalmazottjával (Maggie Grace), aki egy úgynevezett viharvadásszal (Toby Kebbell) közösen elhatározza, hogy meghiúsítja a rablást.

Ahogy ilyenkor lenni szokott, mindkettőjüket személyes érdekek fűzik ahhoz, hogy szembesüljenek a túlerővel: Grace karaktere egy korábbi balhé során elveszítette legjobb társát (szerelmét?), a viharvadász (aki jobban szereti a meteorológus titulust) bátyját pedig túszul ejtették a rablók. A film karakter szempontjából a rosszfiúk terén hoz csak némi újdonságot - no, nem sokat: A boszorkányból ismerős Ralph Ineson által vezetett brigád ugyanis nem kíván áldozatokat szedni - legalábbis eleinte. De ahogy hőseinknek köszönhetően szorulni kezd a hurok a nyakuk körül, úgy kényszerülnek egyre erőszakosabb ellencsapásra. Persze, a pacifizmus lehet, hogy csak duma, de akkor is érdekes kérdéseket vet fel az, hogy a rablókat tulajdonképpen a pozitív hősök kényszerítik arra, hogy összevérezzék a kezüket.

Mikor meccs közben megy el a vétel, akkor mese nincs, menni kell a tetőre...

Igazából ez az egyetlen érdekes kérdés, amit a Hurrikán-meló felvet: ezt leszámítva követi azt, ami jó két évtizede elpakolt, és most újra elővett nagykönyvben írva vagyon. A hősök különböző helyszíneken újra meg újra megütköznek a rosszarcúakkal, és szemfülességüket és a környezetet kihasználva újra meg újra felül is kerekednek rajtuk. Közben persze jól megizzadnak, fájnak mindenhol, de azért jó a dumájuk. És ekkor jönnek elő a film legnagyobb problémái is, melyek leginkább a költségvetés szűkösségében keresendők. A Hurrikán-meló csupán helyenként néz ki többnek, mint amennyibe került, az esetek többségében pedig olyan, mintha a mozifilmek és a tévés produkciók közötti senkiföldjén tanyázna (bizony, van olyan ország, ahol a tévék képernyőjén debütált), ezt bizonyítják az olcsó, de azért nem szűk marokkal mért trükkök, a másod(harmad)vonalbeli sztárok, akik azért meggyőzően teszik a dolgukat, és a remek tempó, ami sajnos túlontúl rövid, elkapkodott lezárásba torkollik.

Habár a forgatókönyv is biztosan megérezte a nyirbálást, helyenként az írók alapból sem voltak toppon, hisz sikerült néhány túlontúl merész, már-már értelmetlen jelenetet is papírra vetniük. Az egyikben hőseink például azért ütnek rajta a rosszak fogdmegjein, hogy kiszabadítsanak egy fontos túszt, ám az akció után egyszerűen elfelejtik megnézni, hogy eme tússzal mi van. Szintén megmosolyogtató a hurrikán működése, amely meglehetősen szelektív: miközben autókkal dobálózik, tetőket bont le, a rombolástól 1-2 méterre tartózkodó hőseinknek gyakorta elég csak eltakarni a szemüket, hogy ne folyjon bele a víz, és nagyjából ennyi gondot jelent rájuk nézve a tombolás...

Minden kisvárosból hatsávos autópálya vezet ám ki

Mindezzel együtt sem lehet haragudni a Hurrikán-melóra, amit természetesen a nosztalgia cipel leginkább a hátán, de a maguk egyszerűségében is szimpatikus hőseit, jó kis tempóját és egy-két egész ügyes megoldását is muszáj értékelni egy olyan korban, amely igen mostohán kezeli az akciófilm műfaját.


A Hurrikán-meló az előjátszások után április 19-től látható a hazai mozik műsorán. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.

Pozitívum

  • Remek tempó
  • Teljesíti, amit felvállal

Negatívum

  • Helyenként nagyon olcsó
  • Helyenként nagyon naiv

Végszó

A Hurrikán-melónak hála időutazásnak lehetünk szemtanúi: ez a minden tekintetben régies akciófilm akár a kilencvenes években is készülhetett volna mondjuk Matthew Modine, Annabella Sciorra és Dennis Hopper főszereplésével. A rendező akkor is lehetett volna Rob Cohen, aki ugyan nem ezzel a filmmel tér majd vissza az élvonalba, de azért jó látni, hogy a Daylight és a Halálos iramban rendezője sem felejtette el, honnan jött.

További cikkek a témában

KRITIKA: Hurrikán-meló

5
Átlagos
Ritkán látott vendég: egy korrekt akciófilm.
Hurrikán-meló
Kommentek