Hupikék törpikék – Az elveszett falu - Kritika

Örömmel vettem a hírt, hogy a Sony végre felhagy a Hupikék törpikék franchise meggyalázásával, és bármennyi pénzt is hoztak a félig animációs, félig élőszereplős koncepcióval készült filmek 2011-ben és 2013-ban (több mint 910 millió dollárt összesen), Az elveszett falu címmel érkező új rész már kizárólag CGI törpökkel és egy igazi mese ígéretével készül. Na, nem mintha a 80-as években készült Hanna–Barbera rajzfilmsorozat veretes klasszikus lett volna, de gyerekfejjel rengetegen szerettük meg a belga Peyo által gombaházakkal, varázslattal és kedves figurákkal benépesített humoros mesevilágot. Bevallom, én még a képregényeket is gyűjtöttem hozzá hellyel-közzel: ne kövezzetek meg érte!

Talán pont emiatt lett még nagyobb csalódás a Hupikék törpikék - Az elveszett falu. Mert hát egy olyan filmtől, amiben Neil Patrick Harris és Sofia Vergara próbálják meg elhitetni velünk, hogy kék kis lényekkel játszanak együtt a vásznon, attól nem várhat sokat az ember. Ellenben egy olyan egész estés animációs filmtől igen, amit a Shrek 2 és a Szilaj, a vad völgy paripája rendezője, Kelly Asbury dirigál, forgatókönyvén pedig a Vaiana egyik írója, Pamela Ribon is ügyködik. Utólag belátom, hiba volt bármit is várni.

Pedig a történet alapvetően érdekes témákat dob fel. Aprajafalva egyetlen nőnemű törpje, Törpilla ugyanis egyáltalán nem leli helyét társai között, akik egytől egyig leírhatók egyetlen jellemző tulajdonsággal: Tréfi vicces, Hami falánk, Törperős izé... erős, Okoska folyton okoskodik, Dulifuli meg mindenen morgolódik. De mit lehetne tennie a többiek közül kilógó Törpillának, akit ráadásul maga a gonosz Hókuszpók teremtett annak idején agyagból? Nos, a szőke manólánynak nincs sok ideje gondolkodni ezen, mert Törperős, Dulifuli és Okoska oldalán veszélyes kalandba keveredik, amely során nemcsak sok-sok törp életét mentheti meg Hókuszpók újabb sötét ármányától a Tiltott Rengetegben, hanem megtalálhatja önmagát is.

Érdekesen hangzik? Igen? Pedig higgyétek el nekem, nem az. Az akár önreflexióra is alkalmas és feminista felhangtól sem mentes felütést leszámítva a történet gyorsan kimerül, és egy-egy negyedórás epizód is kidolgozottabbnak tűnik sok tekintetben, mint ez a másfél órás kínlódás. Mert láthatólag az alapötleten kívül sok nem maradt az írók tarsolyában, az egyes jelenetek között néha alig akad kohézió: kaland jön kaland után, hőseink egyik veszélyből sodródnak a másikba, a fordulatokat és az egyes cselekményszálakat pedig gyakran random nagyvonalúsággal oldja meg a film. Persze fura számon kérni ilyesmit egy kifejezetten gyerekeket célzó műtől (felnőttes kikacsintásokra ne számoljon senki), hiszen a mese belső logikájába akár még bele is férhetne mindez, de valahogy jelen esetben annyira szemet szúró, hogy nehéz mellette szó nélkül elmenni (továbbá ide lehet szúrni az örökérvényű megállapítást, hogy a gyerekek sem hülyék, nem lehet megvonni a vállat azzal, hogy nekik ennyi elég lesz).

És amellett sem lehet elmenni, hogy 2017-re alaposan megváltoztak hupikék barátaink, és itt nem csak arra célzok, hogy 2D-s rajzok helyett most 3D animációval kelnek életre a vásznon, hanem arra, hogy sokkal trendibbek, ami nem igazán áll jól nekik. Wellnesseznek, szelfiket lőnek, törpboardoznak és persze a megfelelő időben hip-hop táncot járva buliznak, ha kell. A rajzfilmsorozatban Bach, Beethoven és Debussy ügyesen használt dallamai helyett pedig mostanra már csak az Eiffel 65 I'm Blue-ja (érted, kék vagyok) és néhány mai tucatsláger maradt, na meg a kóla és a popcorn ellenére is keserű szájíz. Amit köztudottan a gyerekek kedvelnek a legkevésbé.