Hidden Agenda - Kritika

A videojátékoktól eddig ilyen-olyan okok miatt idegenkedő, ám attól nem teljes mértékben elzárkózó közösség egy olyan hatalmas, szaftos piac, melynek igába fogása komoly bevételeket termelhet. Ahogy egykoron a kiadók és a játékfejlesztők, úgy a hardvergyártók is egyre inkább felismerik ezt a piaci rést. A Sony megoldása a PlayLink névre keresztelt, okostelefonokat munkára fogó szolgáltatás, amely lehetővé teszi, hogy barátainkkal együtt, saját telefonjaink képernyőjének segítségével kommunikáljunk a PS4 konzollal… ergo, telefonon keresztül játsszunk.

Nyilván a technológia egyelőre inkább tűnik jópofa bohóckodásnak, mint valódi forradalomnak, de elvitathatatlan, hogy a Sony mindent megtesz annak népszerűsítéséért. Egyre-másra bukkannak fel a PlayLinket használó játékok és alkalmasint nagyobb fejlesztőcsapatokat is sikerül eme zászlóshajó kormánya mögé csábítani. Ilyen az Until Dawn című játékával komoly reputációt kivívó Supermassive Games, akik láthatóan bármikor készek a Sony perifériáinak szekerét tolni (elég csak a PSVR-ra érkező játékaikra, a kooperatív Bravo Teamre és a horrorisztikus The Inpatientre gondolni). PlayLink játékuk, a Hidden Agenda nagy reményekkel és látványos trailerekkel kellette magát (s persze reklámozta a technológiát), mi pedig kíváncsian vetettük magunkat a Hetedik című film nyomvonalán haladó, a zsáner kliséelemeivel bátran sáfárkodó pszicho-thrillerbe.

Előrebocsátanám azonban, hogy akik játékot várnak, azok hamar csalatkozni fognak, ugyanis a Hidden Agenda alig több, mint egy nagyjából két óra alatt végigtolható, több lezárással kecsegtető interaktív mozi, melynek történetfonalát maximum öt barátunkkal együtt, telefonjainkat markolva, válaszpontokon többségszavazattal szőhetjük tovább.

A történet főhősei, egy megtépázott renoméjú nyomozónő, Becky Marnie és egy csinos, ambiciózus kerületi ügyésznő, Felicity Graves, akik egy titokzatos sorozatgyilkos, az úgynevezett Trapper után kutatnak. Ez a gyilkos az áldozatok körül (és alkalmasint benne) hagyott csapdákkal nem csak magukat a célpontokat, de a helyszínre érkező rendőröket is kész meggyilkolni, ettől pedig különösen veszélyessé válik. Ám amikor a történet nyitányában, gyakorlatilag az első öt percben már el is kapjuk őt, csak hogy aztán öt évet ugorjunk az időben, a műfaj veteránjai rögtön sejthetik, hogy ennél ezért picit komplexebb lesz az ügy.

A történet, bár eredetinek korántsem mondható, kellemesen rezonál a pszicho-thriller rajongók receptoraival. Illő mennyiségű fordulat, kellően mély titok, szokott módon szociopata gyanúsított és egy sötét, borzongató világ teszi kerekké a sztorit, amit csak az alkalmasint rettenetesen megírt dialógusok és az elsietett jelenetváltások rontanak el. Sajnos a megannyi választás egyik rákfenéje, hogy egy-egy jelenetet aligha látunk tovább, mint 30-90 másodperc, amitől az élmény zilálttá, kapkodóvá válik. A kétórányi játékidő alatt felbukkanó karakterek elnagyoltak, névtelenek és érdektelenek, nem egy közülük pedig még azelőtt hajlamos meghalni, hogy a nevét megjegyeztük volna, nemhogy érezzünk is valamit az elvesztése kapcsán.

Az sem sokat segít az élményen, hogy az információk jelentékeny része a telefon képernyőjén jelenik meg, s míg mi igyekszünk egy-egy életrajzot, nyomot, vagy döntéseink következményeit átfutni (itt a tóba vetett kő analógiáján haladva hullám-hatás néven emlegetik a jelenséget), csak hogy legalább valamennyire képbe kerüljünk, addig a nagy képernyőn tovább folynak az események, minek következtében sem a filmet, sem az adatokat nem tudjuk rendesen nyomon követni… igaz, egy-egy fejezet végén megáll a játék, hogy utána olvassunk a történéseknek. Első végigjátszásom során ez a dolog odáig fajult, hogy mikor végül felgördült a stáblista, azt sem tudtam, hogyan kerültem ekkora slamasztikába. Persze a többszöri újrázás végül orvosolta a sérelmeket, de biztos vagyok benne, hogy lesznek olyan csalódott játékosok, akik az első végigjátszást követően hagyják a fenébe az egészet.

A játékmenetre visszatérve, indításkor két lehetőség közül választhatunk. Az egyik, a sztori mód pontosan az, aminek hirdeti magát… egy nyugodt, történet orientált játék, amit egyedül, vagy barátainkkal izgulhatunk végig. Itt gyakorlatilag hátradőlve élvezhetjük az előadást és ha alkalmasint választás elé kerülnek hőseink, többségszavazattal döntjük el, hogyan folytatódjanak az események (egyenlő számú szavazat esetén a választás véletlenszerű). Jópofa adalék, hogy a játék olykor megszavaztatja velünk, hogy melyikünk a legbátrabb, legszemfülesebb, vagy éppen legőszintébb és válaszaink függvényében osztja szét a különböző feladatokat.

Mert hogy ilyenek is lesznek, igaz, a repertoár nem túl széles. Ha éppen nem beszélgetünk, akkor vagy egy irritálóan rövid idő alatt teljesítendő „nyomkeresős” játékban veszünk részt – ilyenkor három nyomot kell zseblámpánkkal meglelnünk a játéktéren, mielőtt leketyeg a számláló, de hogy miért helyszínelne bárki időre, azt ne kérdezzétek –, vagy valamilyen akciódús QTE eseményt igyekszünk túlélni, ahol is a pointert minél fürgébben kell egy adott ikonra rávezetni. Sajnos én egyikben sem jeleskedtem… mit mondjak, a telefonsimogatás nem az én asztalom… pedig nagyon gyakran ezek határozzák meg a sztori végkimenetelét.

Az igazi móka – és a rendszer szépsége – a versenymódnál kezdődik. Azaz kezdődne, mert hogy ez a játékmód sem mentes a hiányosságoktól. Az alapfelállás ugyanaz, mint a sztori mód esetében, ám ezúttal a fejezetek elején a játékosok egyike kap egy rejtett célt – innen a cím, Hidden Agenda – amit mindenáron teljesítenie kell. Ne gondoljunk itt összetett dologra, hiszen a feladatok kimerülnek valamely választás forszírozásában (például elvárhatja a játék, hogy Graves ügyész győzze meg a bírót a rab kieresztéséről, vagy hogy nyomozónőnk öntse ki a lelkét a kapitány előtt). Ha sikerül átvinnünk a dolgot, a játék vétó (eredetiben „takeover”) pontokkal jutalmaz – ezeket amúgy sikeres QTE események teljesítése, vagy nagyobb mérföldkövek elérése esetén is bezsebelhetjük –, amivel felülírhatjuk a többi játékos döntését… hacsak ők rá nem vétóznak a vétónkra, amire mi magunk is rávétózhatunk… kérdés, hogy ki mennyi vétó pontot hajlandó rászánni arra, hogy azért is az ő szájíze szerint történjenek az események. Jópofa buli ez sok barát esetén, de sajnos hamar redundánssá silányul a dolog, elveszíti élvezeti értékét.

A küllemmel és a hangokkal amúgy nincs különösebben baj; a karaktermodellek részletesek, még ha a világ maga kicsit kopottas és az animáció imitt-amott suta is. Zeneileg a játék nem különösebben domborít nagyot, de a professzionális hangszínészi munka bőven kárpótol minket mindenért. A telefonunkon megjelenő menü egyszerű, letisztult és jól követhető, az irányítás pedig reszponzív, ami egy ilyen fiatal technológia esetében dicséretes. Kontrollertől pánikrohamot kapó rokonaink és barátaink egész biztosan könnyebben beemelik majd ezt a fajta irányítást, de hardcore gamerek vélhetően nagyon esetlennek és limitáltnak fogják érezni a telefonsimogatást… pedig nincs választásunk, mert a játék másfajta irányítást nem kezel.

A Hidden Agenda kizárólag PS4 konzolokra jelent meg november 22-én. Az idei év további megjelenéseiért és tesztjeiért látogass el folyamatosan frissülő játék-kalendáriumunkhoz.