Hellboy - Kritika

Hollywoodnak nincs egyszerű dolga: ha valami nagyon hű feldolgozásként készül el (ld. Az ébredő Erő vagy Az oroszlánkirály), a közönség egy része ezért fogja utálni, ha pedig túl messzire merészkedik az alapul vett műtől, akkor a nézők egy másik táborát fogja kiborítani (ld. az örök vitát a Zack Snyder-féle szuperhős-újraértelmezésekről). Guillermo del Toro a saját Hellboy-változatát nem tudta megszerettetni eléggé ahhoz, hogy az üzletileg is kifizetődő legyen, így harmadik rész helyett a producerek gondoltak egy nagyot, és Neil Marshall-lal az élen meghirdették az R-kategóriás, képregényhű(bb) rebootot, feltehetőleg a Deadpool és a Logan - Farkas sikeréből kiindulva. Az új Hellboy azonban annyira korhatáros és képregényhű lett, hogy végül éppen emiatt nem említhető egy lapon a felsoroltakkal.

A szó szoros értelmében persze sikerült teljesíteni a feladatot: alig akad olyan küzdelem, ahol ne tépnék le valaki arcát vagy szúrnák ki a szemét, valamint tényleg sikerült három kötetnyi ötletet beledarálni egyetlen filmbe. A történetet nehéz is lenne részletekbe menően leírni úgy, hogy ne bonyolódjunk bele, úgyhogy elégedjünk meg annyival, hogy adott a gonosz Vérkirálynő (Milla Jovovich), akit évszázadokkal ezelőtt elátkoztak, de éppen akkor kezd éledezni és világvégével fenyegetőzni, amikor a különböző démoni teremtményeket lelkesen irtó Hellboy (David Harbour) identitásválságba kerül. A pokolfajzatnak döntenie kell arról, hogy az emberiség vagy a démonok oldalán van a helye, ebben pedig cseppet sem segít, hogy a két fél felváltva tör az életére.

A magasabb besorolás annyiban mindenképpen kifizetődik, hogy Hellboy-nak rettentő jót tesz a szabadszájúság. David Harbour elképesztően éli ezt a szerepet, ahogy sztoikusan laza kurvaanyázásokkal nyugtázhat és küldhet vissza az alvilágba minden förtelmet. És amikor feldübörög a rockzene, a címszereplő pedig elkezd szarkasztikus megjegyzéseket szórva óriásokat aprítani, egy pillanatra beleláthatunk abba, hogy milyen szerethető alkotás is lehetett volna a Hellboyból, ha sikerült volna benne érvényre juttatni azt az elborult, Neil Marshall-i bájat, ami a rendező korábbi munkái közül a Démoni harcosokat és a Végítéletet is jellemezte.

Azonban sokat elmond, hogy a film mindössze két ilyen jelenettel b��r, és ezek közül az egyiket már a stáblista után láthatjuk, addig ugyanis lazaság helyett a film azzal van elfoglalva, hogy kényszeresen és görcsösen lenyűgözze azokat a rajongókat, akik véres és képregényszerű adaptációt követeltek.

Csakhogy a vászonra vitt brutalitás öncélú és stílustalan, illetve a Hellboy szkriptjének éppen az a nagy átka, hogy annyira elveszik a képregények legjobb pillanatainak válogatásalbum-szerű felsorolásában, hogy nem marad már ideje történetet mesélni. A cselekmény csak átlátszó kifogások sorozata, hogy a karakterekkel valahogyan megessenek azok a mozzanatok, amelyeket az alkotók fontosnak tartottak átemelni a füzetek lapjairól. Neil Marshall rendezése oly módon kapkod, hogy nem magukat a jeleneteket sieti el, hanem azokat az átmeneteket, amelyek egy képsor felépítéséhez, hangulatának megteremtéséhez, a karakterek és az atmoszféra megalapozásához szükségesek. Nem egyszer előfordul, hogy még az előző darabolást aláfestő rockhimnusz utolsó taktusai sem haltak el teljesen, amikor a főgonosz már ármánykodó monológja közepén jár a következő, radikálisan más stílusú jelenetben - vagy éppen fordítva.

Akciójelenetekből esünk látomásokba, ezek a látomások aztán magyarázó szövegekké alakulnak, hogy aztán szövegelés közben újabb püfölde bontakozzon ki, méghozzá különösebb átmenet nélkül. Feltűnnek karakterek, akik múltjáról, Hellboy-hoz fűződő viszonyáról alig tudunk meg valamit, az így kialakuló információs lyukakat pedig a forgatókönyv szájbarágós magyarázó szakaszokkal tömködi be - még a finálé előtt is, amikor már tényleg mindennek csak a zúzásról kéne szólnia. A Hellboy-nak tehát sikerül egyszerre borzasztó körülményesnek és felszínesnek lennie. Hiszen komplett jeleneteket szentel olyan figurák és szervezetek felvezetésének és elhelyezésének, akik és amelyek minden további nélkül végezhették volna a vágóasztalon, ugyanakkor a legfontosabb pillanatait már csak rettentő elnagyoltan valósít meg.

​

A főszereplő születését például annyira vázlatosan komponálja meg Marshall, hogy pontosan úgy néz ki, mint azokban a Hollywood színfalai mögött játszódó művekben, melyek előszeretettel élcelődnek a képregényfilmeken. A Hellboy-nak még számos momentuma akad, amely annyira bugyután egyszerű, hogy a humorral karöltve minden további nélkül elmenne saját maga paródiájának. És erre az olcsóságra az effektek szabad szemmel is jól látható igénytelensége is ráerősít.

Azaz nem csak Milla Jovovich részvétele miatt emlékeztet a Hellboy egy Paul W.S. Anderson-alkotásra, jórészt ugyanis tényleg ugyanolyan filmművészeti pokolfajzat képét mutatja, mint a hírhedt rendező munkái. Tegyük hozzá, hogy e konkrét esetben igen kevés választja el az ócskaságot és a menő öntörvényűséget, de Neil Marshall alkotásának éppen az a legfájóbb pontja, hogy nagyon ritkán meri csak a saját útját járni, ehelyett csak görcsöl, kapkod és rombol.

---

A Hellboy április 11-től látható a hazai mozik műsorán. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.