Hellblade: Senua's Sacrifice - Kritika

Régen kényszerített így térde érzelmileg játék, mint tette azt a Hellblade, s bárhogy is gondolkodom, nem bírom rátenni az ujjam a sajgó pontra... az okra, hogy miért is kavart fel ennyire Senua utazása. Talán a rémisztő tudás okán, hogy odakint akadnak embertársaink, akiket hasonlóan groteszk, hallucinációktól és bizarr elmevisszhangoktól torz valóság gyötör. Vagy pusztán a Ninja Theory munkatársainak sikerült egy emocionálisabb oldalamat megérintenie […„mondd csak ki bátran, gyenge vagy”… Elhallgass!] … nem tudom. Annyi bizonyos csupán, hogy ez a vizuális kirándulás – hiszen puzzle és akció elemei ellenére leginkább erről szól a Hellblade – telve van gyötrelemmel, magánnyal, bánattal és félelemmel és mintegy ellenpontként a mindezeket sarka alá hajtó bátorsággal. Keserű-gyönyörű játék ez, amely közel nyolc órája alatt a fotelbe taposott és ki sem engedett onnan a végén felgördülő stáblista utolsó betűjéig.

A történet főhősnője… mit főhősnője, kvintesszenciája… Senua, a kelta harcoslány, kinek otthonát portyázó északi hordák égették fel, szerelmét pedig – az egyetlen embert, aki megértette és nem félte a lányban rejtező sötétséget – isteneiknek áldozták. Senua vissza akarja kapni a rútul elrabolt lelket, ezért nyomasztó küldetésre indul: a cél az északi mitológia rémisztő hírű alvilága, Helheim, ahol a férfi lelke a Holtak Úrnőjének béklyóiban senyved. [… „Fejezd be, nehogy elmondj nekik mindent, te ostoba!”... Hagyj már békén, nem fogok spoilerezni!] A készítők elképesztő alapossággal ásták bele magukat a történelmi tényekbe és a skandináv mitológiába egyaránt, hogy aztán érzékletes részletességgel adagolják azt, szinte észrevétlenül tornyozva a vaskos tudásanyagot kobakunk mélyére, mi pedig mohón kutatunk újabb és újabb adalékinformációk után.

A Hellblade mégsem egy hőseposz, mint ahogy azt a premissza is sejteti. A játék valódi fundamentuma ugyanis az az elképesztő munka, amivel a Ninja Theory munkatársai elénk tárják egy törött psziché minden borzongató fonákságát: a kifacsart vizuális érzékelést, a kavargó szellemhangokat és a kényszeresen született, sértetlen elme által gyakorlatilag láthatatlan összefüggéseket. Ennek megalkotásához szakemberek és saját tapasztalatukat megosztani kész betegek tanácsait egyaránt kikérték, s bár laikusként nehéz lenne megmondanom, hogy vajon mennyire áll közel a végeredmény a valósághoz, engem kétségtelenül kiforgatott, megrémisztett és talán valahol le is nyűgözött a tapasztalat. [… „Most pedig visszavágysz.”… Nem, dehogy vágyom!]

A speciális technológiával felvett hangok -- mind Senua elméjének szüleményeié – egyre ott kavarognak körülöttünk, suttognak, ordibálnak, gúnyolódnak velünk (nem hiába javasolja a játék a fejhallgató használatát); olykor együtt értetlenkednek karakterünkkel, máskor viszont rendkívül hasznos tanácsokat adnak, vagy a veszélyre figyelmeztetnek („Behind you!”), ravaszul átvéve a más játékokból ismert, testetlen súgó szerepkörét. A számtalan hang némelyike jól karakterizálható személyiséggel bír, így hiába a magányos utazás, soha nem leszünk igazán egyedül.

Az elmét tépázó hangokon túl ott van még az atmoszféra, ez az egyre tudatunk peremén fészkelődő zajáradat, amitől minduntalan a sötét szoba sarkaiba pislogunk majd, holott tudjuk jól, hogy az árnyakban rejtező fortyogó morgás akkor is velünk marad majd, ha felkapcsoljuk a villanyt [… „A sötétség bennünk van.”… Bennünk bizony.] Régen hallottam ennyire kiváló hangdesignt, tengermély tisztelet a Ninja Theory munkatársainak.

Vizuálisan sincs semmi szégyenkeznivalója a Hellbladenek, hiszen groteszk-gyönyörű tájai káprázatosak. Lett légyen szó szél-szaggatta szirtekről, melyek között csak botladozva jut át a napfény, esetleg haragosan kavargó, habtajtékos szájú tengerről, vagy éppen a Senua hallucinációitól színes-sötét, olykor szemkápráztató, máskor fojtogató helyszínekről, a látvány mindig a csúcson van (PS4 Pro tulajdonosok a trendnek megfelelően választhatnak a még részletesebb grafika, vagy a simább, 60 képkockás frissítés között).

Túl audiovizuális és történeti értékein a Hellblade mégiscsak egy játék, úgy illő hát, hogy beszéljünk magáról a játékélményről is. [… „Ideje volt!”… Hallgass már, az isten szerelmére!]

A Hellblade gerincét – a felderítésen túl – a Senua különös percepciójából származó, a valóságot a képzelettel összekötő kapcsolatok kibogozása adja… magyarul a rejtvények megfejtése. Lévén a pszichózis egyik legfőbb tünete, hogy a sérült elme olykor mások által láthatatlan összefüggéseket vél felfedezni, így gyakran előfordul, hogy Senua is csak úgy képes továbbjutni a saját maga által emelt elmeakadályokon, ha megfejti az utat elzáró kapuk titkát. A fejlesztők számos egyedi, leginkább látásunkat (és kisebb mértékben hallásunkat) munkára fogó puzzle-t pakoltak a játékba, melyek a triviálistól az egész nyakatekertig skálázódnak (aggódni kár, hiszen egyiken sem fogunk elakadni). S habár az ötletes rejtvények szinte minden egyes esetben lenyűgöztek, nem tudtam olykor elszakadni az érzéstől – különösen, amikor egy-egy rúnát percek óta hiába kutattam –, hogy bizony alkalmasint inkább kicibálnak a hangulatból, minthogy segítenék azt.

Amikor nem utazunk, vagy fejtünk rejtvényt, akkor a skandináv alvilág (vagy saját elménk?) torzszülött rémeivel fogunk hadakozni. Nincs fojtogatóan sok harc a játékban és ezek a ritka összetűzések is sokkal inkább állnak szolgasorba a hangulat mögött, minthogy előtérbe tolakodva játékelem mivoltukkal kívánnának kérkedni. A harc maga meglehetősen egyszerű – nincsenek memorizálandó kombinációk – egyszerűségében és szükségszerűségében mégis tökéletesen működik. Senua mozgása sima és dinamikus, a küzdelmek pedig éppen elég kihívást nyújtanak ahhoz, hogy a figyelmetlen játékost olykor-olykor a nemlétbe taszítsák (jelzem, néhány puzzle elem is képes erre, szóval csak okosan).

Márpedig meghalni veszélyes műszak a Hellblade-ben. Ugyanis minden egyes halál egyre mélyebbre sodor minket az elménket felfalni kész sötétségbe (ilyenkor a lány által „fekete rothadásnak” keresztelt kórság egyre feljebb küzdi magát Senua karján) és ha elnyel minket (ergo a rothadás eléri Senua arcát), akkor kalandunk permanensen véget ér, mi pedig kezdhetjük elölről a játékot. Vagy mégsem? Hogy az elsőre túlontúl szigorúnak tetsző dizájn döntés milyen feltételek között teljesül, ha egyáltalán teljesül, azt meghagyjuk nektek, fedezzétek fel magatok (türelmetlenek itt tájékozódhatnak a megfejtésről), az viszont biztos, hogy kiváló húzás volt ez a Ninja Theory csapatától. Tökéletes narratív eszköz ez a lány elhatalmasodó őrületének érzékeltetésére, nem pedig egy mondvacsinált játékelem, ami a játékidőt hivatott öncélúságában megnövelni, ráadásként kellő nyomást helyez a játékos vállára, hogy igenis komolyan vegye ezt a pokoli utazást.

A Hellblade: Senua's Sacrifice augusztus 8-án jelent meg PS4-re és PC-re, mi a Sony konzolján teszteltük. Az idei év további megjelenéseiért és tesztjeiért látogass el folyamatosan frissülő játék-kalendáriumunkhoz.