Gringo - Kritika

Nash Edgertonnak a Gringo előtt mindössze egyetlen egész estés filmje volt, melyhez a fivére, Joel Edgerton szállította a forgatókönyvet. Ez utóbbi azóta elég sokra vitte Hollywoodban, nem csupán színészként, de rendezőként is (lásd Az ajándék című gonosz kis thrillert!). Mindeközben a másik Edgerton kaszkadőrként, illetve kaszkadőrkoordinátorként kereste meg a bérét, és anélkül, hogy ezzel bármilyen szinten is minősítenénk - hisz Spielberg is azzal kezdte, hogy belógott a Universal irodájába -, lehet hogy ilyen tapasztalat mellett nem a csavaros krimikomédiák területén kellett volna megvetnie a lábát az Álomgyárban. Pontosabban próbálkoznia vele, a Gringo ugyanis mind szakmailag, mind a közönség tekintetében méretes bukás.

És ebben nincs semmi meglepő. Sajnos a film maga sem tudja, mi akar lenni igazán, pontosabban vágyik arra, hogy választott műfajának ékessége legyen, csupán az ehhez hozzávaló elemek között nem nagyon tud kiigazodni, és emiatt közönségét se nagyon találja.

Mint említettük, mindez papíron jónak tűnhetett, de csupán tervezet formájában, maga a forgatókönyv ugyanis meglehetősen lagymatagon és keszekuszán kezeli a karaktereit: bejön a képbe még egy kisstílű csempész és annak ártatlan barátnője (Amanda Seyfried), kiknek útja majd keresztezi a gringóét, de mindketten totálisan felesleges figurák, csupán arra szolgálnak, hogy némi morális támasszal lássák el az önértékelési válsággal küszködő főhőst. No, de tényleg szükség van egzisztenciális kérdésekre egy krimikomédiában? És bármennyire is komázzuk az igazi patkányt alakító Joel Edgertont, meg a savat köpő Charlize Theront, a két figurát felesleges volt kettéválasztani - műfajidegen cívódásuk, saját kis mellékszálaik csak továbblassítják az amúgy is döcögős narratívát. A mindig üdítő jelenségnek számító Sharlto Copley is csak árnyéka önmagának, aki ezúttal egy minden hájjal megkent fejvadászt alakít - olyasfélét, mint az Elysiumban, csak nagyobb lélekkel és jóval szürkébben.

A film tehát feldob egy csomó karaktert, de a remek színészválasztás ellenére egyik se tűnik elég érdekesnek ahhoz, hogy áthidalják a cselekmény szakadékait, mert hát az is van szép számmal. A helyzetkomikum lapos, a fordulatok pedig erőltetettek. Hősünk az egyik pillanatban még olyan részeg, hogy azt se tudja, merre van felfelé, és merre lefelé, a következőben meg ösztönös Bourne módjára számol le két nehézfiúval egy száguldó autóban. Ahha. És ilyen nehezen hihető mutatványokra még akad jó néhány példa a filmben.

Igazából már a címszereplő szándékaival is nehéz zöld ágra vergődni: érthető, hogy nem akar hazamenni, hisz a feleségéről (a teljesen elpazarolt Thandie Newton) kiderült, hogy csalja őt, és hát a munkája is egy nagy kalap guano, na de miért akarna egy olyan helyen maradni, ahol szemlátomást öt percenként az életére tör valaki? És ha igen, hogy akar magának egzisztenciát teremteni?

Ezek azok a kérdések, melyeket egy kiválóan szórakozó néző általában nem tesz fel, hisz el van foglalva azzal, hogy a poénokon guruljon, de jelen esetben ez a néző inkább azon csodálkozik, hogy ezek a típusfigurák miért lelkiznek ennyit, miért nem viszik előre a cselekményt, egyáltalán mit keres ennyi jó színész egy olyan filmben, melyet optimális esetben még DVD-n is csak budget áron lenne ildomos kiadni...? Egy biztos: ha rendezőnek nem is túl tehetséges ez a Nash Edgerton, az biztos, hogy jó kapcsolatai vannak.

---

A Gringo március 22-től látható a hazai mozik műsorán. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.