Arany - Kritika

Pénzpornó – ez a valóban frappáns elnevezése azoknak a történeteknek, ahol valaki roppant gyorsan és általában rendkívül érdemtelenül lesz piszkosul gazdag, hogy aztán szó szerint fürödjön a pénzben és a luxusban. A „money shot” itt a levegőbe repülő dollárköteg, és természetesen mindig olyan megtörtént esetekről van szó, ahol az illető a végén elnyeri büntetését, de addig is rohadt jól érzi magát. Nekünk, nézőknek pedig az a dolgunk, hogy egyszerre utáljuk és irigyeljük az elkövetőt, aki jó eséllyel még azzal is egy csomó pénzt keresett, hogy eladta élete megfilmesítési jogait. Természetesen a Wall Street farkasa a műfaj nagy klasszikusa, de a 11 év után rendezőként visszatérő Stephen Gaghan (Szíriána) sem szégyenkezhet az Arany miatt.

Igaz, Stephen Gaghan másként áll neki a történetnek, mint azt annak idején Scorsese tette. Az ő főhőse, bár simlis alak, igenis gürizik azért, hogy végre befusson, és csak egy kishal a sok Wall Street-i cápa és politikus között, akinek az itteni verzió szerint fogalma sem volt arról, hogy az évtized csalását követik el a nevében. Kenny Wells (Matthew McConaughey) régi bányatulajdonos család sarja, csakhogy az apja által ráhagyott cég gyorsan tönkremegy a kezei között – a történetben a recesszió miatt, de ez kevéssé hihető –, ő pedig egy merész tervvel áll elő. Megkeresi azt az ismert geológust, aki korábban már jókora réztartalékra bukkant Indonéziában, hogy együtt keressenek aranyat a dzsungelben, és mit tesz isten, a fúrások során végül aranyrögökre bukkannak.

És hősünk kapásból milliomos lesz, még mielőtt bármiféle igazi bánya nyílna az indonéz őserdő közepén, hiszen mindenki részese akar lenni az óriási haszonnal kecsegtető üzletnek. És persze lesz is nagy pofára esés, ahogy az lenni szokott. Nincs igazi meglepetés, de a rendezőt szemmel láthatólag nem is a sokszor csak nagy vonalakban felvázolt történet, hanem a figura érdekelte, akinek akaratereje, energiája viszi előre a filmet. És Matthew McConaughey – aki mellesleg a Szahara (2005) és a Bolondok aranya (2008) után harmadszor ered az arany nyomába –, hozza ezt a figurát, hogy is ne hozná, hiszen az elmúlt években mást sem csinál, mint nagyszerű figurákat hoz. Mint például a Wall Street farkasában, hogy tök véletlen egy egész közeli példát említsek.

Elhízva, kopaszodva, kacska fogakkal és nagyon prosztón nehéz nem látni benne ezt a megszállott figurát – és nehéz nem látni a színészt, aki újra megpróbál elveszni az általa játszott alakban, és aki egy újabb bravúrt akar végrehajtani. Érződik is, milyen lendülettel indul neki, hogy hozza mindazt, ami Wellst mozgatja – az apai örökség, a szakmai büszkeség, a hatalmas saját egó és a barátság –, de hellyel-közzel az is érződik, hogy kevesebb vicsorgás, izzadás és arcrángás talán több lett volna. Persze az vesse rám az első követ, aki tud jelenleg jobb színészt egy ilyen szerepre, és tényleg élvezet McConaughey-t nézni, ahogy Bryce Dallas Howard is fantasztikus egy kevéssé hálás szerepben, mint a kissé bumfordi barátnő, aki nagyon is tudja, hogy rossz vége lesz az egésznek.

A jó alakításokkal az a gond, hogy a rosszak még rosszabbnak tűnnek mellettük. A szimpatikus, de rendszerint csapnivaló Edgar Ramirez itt sem hazudtolja meg önmagát, merev, és egy grammot sem tesz hozzá a filmhez, ami pont nála csikorog, és mivel ő az a geológus, akin minden áll vagy bukik, sokszor tényleg lenyomja a történetet, aminek, a sok izgalom ellenére nincsenek igazi csúcspontjai. Gaghan sorra kipipálja a Nagy Aranycsalád alapvető mozzanatait és a főhős különböző jellemvonásait, miközben nyilvánvalóan és joggal baromira elégedett McConaughey alakításával, a tényleg tökéletesen korhű díszletekkel és a nagyszerűen összerakott soundtrackkel. Jó kis film az Arany, de sosem lesz olyan klasszikus, mint a Wall Street farkasa, nem is lehet az, mert ezt a történetet egyszer már elmesélték, itt csak egy picit csavarnak rajta.