Tűnj el! - Kritika

A Tűnj el!-t négy Oscar-díjra jelölték, többek között a legjobb film, a legjobb férfi főszereplő (Daniel Kaluuya) és a legjobb rendezés (Jordan Peele) díjára. Az Oscar-jelöltek teljes lisátáját ide kattintva olvashatjátok, szerkesztőségi tippjeinket a nyertesekről itt találhatjátok, március 5-én, hétfő hajnali kettőtől pedig tartsatok velünk az Oscar liveblogon, melynek keretében filmes nyereményeket sorsolunk ki, sőt az esemény apropóján a Simple by OTP jóvoltából kedvezményhez juthattok!

Akárhogy is nézzük, Jordan Peele rendezői bemutatkozása igen érzékeny pillanatban érkezett. Az amerikai vezetés pillanatok alatt pólust cserélt, és ezzel Hollywood is előjelet váltott. A faji ellentétek, és az ezzel kapcsolatos közhangulat pedig az elmúlt években globális méreteket öltő lőporoshordóvá vált, erre jön ez az afro-amerikai rendezőújonc, és filmet csinál arról, hogy gazdag fehérek fekete srácokat nyaggatnak...

BUMM. Robbant a pénztár, robbant a közvélemény, és robbanunk mi is, de leginkább azért, mert Jordan Peele pazar kis thrillert készített. Okos, hangulatos, fordulatos és nagyon-nagyon szemét filmet. A háttérben pedig megint csak az a Jason Blum áll, kinek produceri munkásságának csodájára jár a világ, ugyanis Blumhouse irodájával friss (és Shyamalant nézve megújulásra képes) zsánerfilmeseknek enged teret, hogy bármilyen eszement ötletet megvalósíthassanak - mindaddig, amíg az egy mondatban leírható, elkészítése pedig nem kerül többe maréknyi dollárnál.

A Tűnj el! tulajdonképpen életünk egyik legkínosabb pillanatára épül: mikor először találkozunk párunk szüleivel. Mit szólnak majd hozzánk? Mi kivetni valót látnak bennünk? Tényleg jobbat érdemel-e a gyermekük nálunk??? Jelen filmünk esetében a helyzetet bonyolítja, hogy Chris (Daniel Kaluuya) fekete, barátnője fehér, annak családja pedig meglehetősen bigott - legalábbis ez az előítélet fogalmazódik meg velük szemben (mert Peele ügyel az egyensúlyra), csakhogy kiderül, hogy rendkívül nyájas emberek, már-már túlságosan is azok. Chris eleinte kényszeredetten mosolyog apa (Bradley Whitford) erőltetett bratyiskodásán és anya (Catherine Keener) anyáskodó közvetlenségén, de mikor találkozik a meglehetősen furán viselkedő személyzettel, mosolya már inkább sugároz döbbenetet, később pedig rémületet: ebben a házban valami nagyon nincs rendjén!

A Tűnj el! úgy építkezik, mint egy hagyományos pszichothriller: adva van hősünk, akit olyan emberek vesznek körül, akik eleinte teljesen normálisnak tűnnek, és csak külső jelek késztetnek a feszengésre (jelen esetben egy autó elé ugrott szarvas képében), hogy aztán ezek a jelek személyi jegyekké változzanak: a normális emberek egyre furcsábban viselkednek, de persze csak veled szemben - a külvilág (jelen esetben a barátnőd) értetlenül áll az események előtt, és inkább gondolja azt, hogy veled van valami baj... Aztán szép lassan David Lynch is megérkezik a forgatásra, és a hagyományos pszichothriller átfordul valami egészen szürreális élménybe, hogy az utolsó harmadában még briliánsabb fordulatot vegyen.

Mindeközben pedig az egész előterében ott van a fekete és fehér lelkiismeret szorongása, mindazok a sérelmek és berögződések, melyek a liberálisnak kikiáltott világban is menthetetlenül és kitörölhetetlenül jelen vannak, mindaz az álszentség, amivel emberek - fehérek és feketék egyaránt - ezt a problémát, ezt az előítéletet kezelni szokták. Ez a hang egy az egyben ki is maradhatott volna a filmből, de így nem csupán a képmutatásnak üzen, de még a nézőt is alaposan megvezeti: és mivel egy pszichológiai thrillerről van szó, ez csak az élmény előnyére válik.