Gemini Man - Kritika
Két Will egy csárdában
Henry Brogan (Will Smith) a világ egyik legjobb bérgyilkosa, aki kilométerekről képes kilőni célpontját egy kétszázzal száguldó vonatban. Sarkítottan szólva Smith ismét Deadshotot játssza, csak sztreccsruha nélkül. Akárhogy is, Brogan úgy érzi, kezd belefáradni a melóba, ezért bejelenti visszavonulását. Igen ám, de olyan titkok birtokosa, melyek elvarratlan szálakat jelentenek megbízói szemében, ezért ráállítanak egy fiatal és tehetséges gyilkost, akiben Brogan egy összecsapást követően saját maga fiatalabb klónját fedezi fel.
A Gemini Man forgatókönyvének első változata bő húsz évvel ezelőtt keltett feltűnést Hollywoodban: akkoriban még a néhai Tony Scott kerülgette a projektet, melyhez a Disney még egy tesztprogramot is készíttetett, hogy megnézzék, tart-e már ott a CGI-technológia, hogy képesek legyenek legyártani egy színész hitelesnek mondható fiatalabb klónját. Nos, az eredmények nem lehettek túl biztatóak, a projekt ugyanis gyorsan felkerült a polcra. De valahogy nem akart nyugton maradni: az évek során számos rendező és színész neve merült fel vele kapcsolatban - direktori oldalról Curtis Hanson és Joe Carnahan, színészek tekintetében pedig többek között Harrison Ford, Nicolas Cage és Sean Connery is játszadozott a kettős szerep ötletével. De valószínűleg minden egyes alkalommal a technológiai korlátokon bukott el a projekt. 2016-ban végül a Skydance csapott le a Disney-nél porosodó jogokra, hogy a legendás producer Jerry Bruckheimerrel és Ang Lee-vel közösen, no meg persze Will Smith-szel a címszerepben megválaszolják a kérdést: tartunk-e már ott, hogy megvalósítható legyen a hiteles klónozás? Mármint a filmvásznon.
Nos, igen is meg nem is. Lee már a Pi életével feszegette a határokat, amely egy fotorealisztikus tigrist vonultatott fel címszereplőjével szemben, és az utóbbi években számos feltámasztott vagy digitálisan megfiatalított színésszel találkozhattunk a filmvásznon - elég csak a Zsivány egyes Tarkinjára vagy Leia hercegnőjére gondolnunk -, ugyanakkor ezek eddig csak mellékszereplők voltak: a Gemini Man fiatal Broganje - akit a filmben találóan csak Juniornak hívnak -, kvázi második főszereplő, aki klóngazdájával is igen gyakran szív egy levegőt. Életre keltését tehát nem lehetett elbliccelni, hagyományos trükkökkel, felhajtott inggallérral, arcba húzott sapkával, nem kamerába nézéssel meg ilyesmivel elsikálni. Smith-nek akkor is premierplánban kellett játszania, mikor Juniort alakította. És a megvalósítás felemás lett: a külföldi kritikák olyan jelzőkkel dobálóztak, hogy megérkezett a filmalkotás következő szintje, és a Gemini Mannek vannak is olyan pillanatai, melyek egyszerűen megdöbbentően valószerűek, mintha tényleg klónozták volna Smith-t, máskor viszont majd leugrik a vászonról, annyira mű. Mintha nem lett volna elég idejük vagy forrásuk valamennyi jelenet tökéletes kivitelezésére.
És ha már a vászonról való leugrásnál tartunk: Lee egyike azon kevés rendezőknek, akik egy ideje a 24 kép/másodperces, klasszikus filmszerű élményt hátrahagyva magasabb framerate felé kacsingatnak: a Gemini Man történetesen 120 fps-ben készült, ráadásul 3D-ben forgott, így a kapott élmény egyenesen megdöbbentő. És nem biztos, hogy a szó ámulatba ejtő értelmében. A film néha úgy fest, mintha csak egy ablakon át néznénk a valóságot, pontosabban annak kiélezett változatát, máskor meg olyan érzésünk lehet, mintha iPhone-nal felvett jeleneteket látnánk. Sajnos ez mindenképp kizökkent a megszokott filmélményből, de hozzá lehet szokni, mint ahogy ahhoz is, ha valaki két órán folyamatosan bököd. Főleg ha emellett azért jól érzed magad.
Nos, nem a Gemini Man kínálja az utóbbi évek legnagyszerűbb filmélményét, de azért nem is vet ki magából. Cselekménye lendületes, tempója sodró, és a film egésze alatt bejárjuk a fél világot, szóval még csak egyhangúnak sem mondható. Ugyanakkor egyik pillanatában sem okoz meglepetést, abszolúte érezhető rajta, hogy évtizedekkel ezelőtt született és azóta is nagyon sok írói kéz polírozta, ennek köszönhetően a dialógusok idejétmúltjának, a karakterek pedig karikírozottnak hatnak. Clive Owen, a Gemini-projekt egyik vezetője mintha álmából keltve hozná a gonoszkodó főkolompos karakterét; hiába hajtogatja azt Juniornak, hogy "szeretlek", akkor se hinnénk el neki, ha a világ legfinomabb csokitortnájának mondaná, Mary Elizabeth Winstead a film első néhány jelenetében teljesen más karaktert játszik, miközben az előzetesek már megmutatták, hogy ki és mi ő, a későbbiekben pedig az a feladata, hogy a cselekmény fordulatait magyarázza, meg ha kell, keménykedjen Smith oldalán, Benedict Wong pedig a mókás társ szerepére kárhoztatott, aki a film szintén elég kopottas humoráért felel. Smith szerencsére hozza a tőle megszokott minőséget, és még egy új oldalát is megpedzegeti, ugyanis talán most először vállalja fel, hogy már nem mai bútordarab. Persze, ezzel leginkább a kontraszot teremti meg a fiatalabb önmagával szemben, akiben viszont az első Bad Boys idején megismert karaktereinek nyakassága köszön vissza.
Azért könnyen kitotózható, hova fut ki kettejük ellentéte, így szinte kizárt, hogy Ang Lee a történet miatt csapott le erre a filmtervre: a technológiai lépcsőfokok megmászása mellett a rendező leginkább az akciójelenetek kivitelezésében fitogtatja tehetségét, melyek ugyan rendre elszakadnak a fizikai törvényektől, és sajna a CGI segítségül hívása is szembeötlő - főleg a HFR hiperrealisztikus tálalásának köszönhetően -, de tempójukban, vágásukban és főleg kamerakezelésben frenetikusak. A motoros üldözéses jelenetben konkrétan vannak olyan szekvenciák, melyekben mintha mi magunk ülnék a száguldó járművek kormányánál, hogy aztán hirtelen elszakadjon tőlük a kamera, hogy majd ismét visszapattanjunk a nyeregbe. Kár, hogy akciójelenetből mindössze három van a filmben, mert ezek simán átsegítenének a Gemini Man egyéb nehézségein - melyek nem is igazán nehézségek, csak annyiszor, de annyiszor láttuk már őket, és nem ritkán érdekesebb tálalásban.
A Gemini Man október 10-től látható a hazai mozik műsorán. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.
Végszó
Ha sablonos szerkezetét és szürke karaktereit nézzük, akkor nem lett újabb zsánerfilmes lépcsőfok a Gemini Manből, még csak különösebben emlékezetes filmélmény sem, technológiai megvalósítását tekintve is döcögős a végeredmény: a megfiatalított Will Smith néha megdöbbentően hiteles, máskor meg majd leugrik a vászonról. A 120 FPS-es változatot pedig csak akkor nézzétek meg, ha nem zavar titeket az az érzés, hogy a vászon helyett mintha az ablakon bámulnátok ki. Ugyanakkor semmiképp sem szabad elmarasztalni ezt a filmet, hisz ha az alkotók nem próbálkoznának folyamatosan újabb területek felfedezésével, akkor még ma is azt néznénk, ahogy kacsaléptű figurák vágnak kupán másokat.
KRITIKA: Gemini Man
