Final Fantasy XII: The Zodiac Age - Kritika

Hogy mennyire jó a Final Fantasy XII - The Zodiac Age? Bár kaptunk letöltőkódot a forgalmazótól - annak segítségével készült ez a kritika -, miután befejeztem a végigjátszást, megvettem a játékot lemezes formájában is. Kell a gyűjteménybe a kézzelfogható.

Az eredeti, 2006-os verziót a PlayStation 2 karrierjének vége felé dobták piacra, akkor, amikor már mindenki egy új konzolgeneráció eljövetelét várta nyálcsorgatva. Bár a kritikusok imádták, a publikum nagy része finnyásan piszkálta (az MMO-s Final Fantasy XI rossz emlékei még sokak fejében ott éltek): egyrészt a körökre osztott csataszisztémával rendelkező JRPG-khez szokott rajongótábor nem tudott megbarátkozni a játék úgynevezett gambit-rendszerével, másrészt a történet mesélési technikájával, részleteivel is rengeteg problémájuk volt.

Így tizenegy év elteltével hadd dobjak fel egy maszek hipotézist: a gambit-rendszer és a korábbi Final Fantasyktől eltérő narratíva, hangulat és figurák nemhogy rontanak a játék minőségén, hanem az egyik legjobb Final Fantasyvé teszik. A 2017-es, feljavított változat az eredeti kevés hibáját is igyekezett kiköszörülni, s bár még így is maradtak rajta minimális bibircsókok, az összhatás szenzációs: a Final Fantasy XII - The Zodiac Age egy komplex, a legklasszikusabb értelemben epikus, a felhasználót a grabancánál fogva magával hurcoló szerepjáték.

A FF XII világa többé-kevésbé konzervatív high fantasy: se modern luxusautók, (lásd FF XV), se űrbéli kiruccanások nincsenek benne. Hősei egy Final Fantasy-viszonylatban komplex politikai szituáció elszenvedői - a játék elején nem árt, ha odafigyelünk a hadakozó államok és uralkodóinak neveire, viszonyaira, mert később nehéz lesz a kapcsolati hálót kibogozni. Nem állítom, hogy túlontúl sok száraz részletet borítana a játék ekkor a fejünkre, de nem is kegyelmez: egyesekben felmerülhet, hogy a figuraépítés, a szereplők személyiségének kibontása helyett a politikai machinációkon lesz majd a hangsúly. És ettől megfagy a vérük.

Szerencsére ez nem következik be. Az a mesélési egyensúly, amellyel az alkotók a sztori makró- és mikró-oldalát, a nagypolitika és a személyes megmérettetés történetét balanszírozzák, elismerésre méltó. Igazából ez az, ami a korábbi Final Fantasyk rajongóinak nem tetszett, pedig előrelépés a narratív érettség útján: azzal, hogy lefojtották a melodrámát és kíméletlen politikai szituációk koordináta-rendszerébe helyezték hőseinket (akik közül hála a jóistennek egyik sem kiválasztott vagy világmegváltó, mint ahogy az a JRPG-kben szokás), olyan világot teremtettek, amelyben kiválóan megfér egymás mellett a műfaji egzotikum és a személyes dráma.

Ivalice földje - amely korábban a Final Fantasy Tactics szériának és később a FFXII spinoffjainak adott otthont - a remasterben végre elnyeri azt a formát, amelyet megérdemel. A grafikai túlzásokkal spóroltak: ez az újratextúrázott fantasy földrész a célszerű, de tetszetős dizájn és az olyan természeti környezet dimenziója, amely azt sugallja, hogy igen, élnek benne, használják. Utcáin pörög az élet, sivatagjaiban ott a veszély, kazamatáiban az öreg szörnyek. És még ha formai szempontból a helyszínek - kötelezően - különböznek is, az egész világ egységesnek hat. Nagyon ritka ám az ilyesmi a videojátékokban, még a modern, nyitott világos programoknak sem mindig sikerül ez a bravúr. Ivalice-t a részletei keltik életre, odavetett nüanszok, látványötletek, amelyeken elidőzik a szem. A bejárható terep gigantikus, soha korábban Final Fantasy nem rendelkezett ekkora térrel, amely azonban nem a modern videojáték-viszonylatban nyitott világ: összetett és összefűzött, nagyméretű, de lezárt kültéri és belső helyek teremtik meg a tágasság illúzióját.

Új textúráktól és magasabb felbontástól függetlenül is nyilvánvaló, hogy ez egy több mint tíz éves játék: a grafikát nem a nulláról rajzolták/építették újra, mindössze divatos ruhát húztak a régi göncökre. De ez egyáltalán nem baj, hiszen örök igazság: gameplay >>> grafika, és ha a játékmenet ennyire élvezetes, ennyire magával ragadó, lényegtelen, ha valami nem üti meg a videokártyád specifikációjának határát.

A gambit-rendszer, a Final Fantasy XII harcrendszere valahol a körökre osztott oldschool szerepjátékharc és a jelenleg oly divatos real time akciózás között helyezkedik el félúton. Akik gyűlölik a Final Fantasy XII-t, a gambit-rendszer miatt gyűlölik. Szerintem óriási, és csak első blikkre bonyolult, mindössze azért, mert a benne rejtőző lehetőségek tárháza hatalmas. Egyszerűen hozzá kell rendelned bizonyos szituációkhoz bizonyos reakciókat, amelyeket csapattársaidnak kell majd akció közben végrehajtania. GÉZA > GYÓGYÍTSA > AKINEK A HP-JE 70% ALÁ ESIK vagy JOLI > AZONNAL TÁMADJON > HA A FŐNÖKÖT BECÉLOZZA AZ ELLEN. Világos, 3 pilléren álló programozási rendszer, amelynek számtalan lehetősége úgy bővül, ahogy te meg a bandád halad előre a játékban, és újabb és újabb képességekre tesztek szert. A gambitek harci szituációban automatikusan aktiválódnak, ezért mondják sokan, hogy a játék “magától megy”, “magától játszik”, pedig ez brutális túlzás. Egész egyszerűen ez az egyébként rendkívül elegáns szisztéma felgyorsítja az akciót, hiszen kiveszi a játékos kezéből a mikromenedzselés szükségességét, és elősegíti a történet lendületében való elmerülést.

A gambit-rendszerrel szervesen összefügg a játékba épített zodiákus munkarendszer (Zodiac Job System), amelynek segítségével hőseinknek fejenként két “munkát” oszthatunk ki, amelyeket inkább mesterségbeli irányultságnak kellene nevezni ehelyütt. Attól függően, hogy mely két irányultságot adjuk neki, fejlődnek a különleges, irányultság-specifikus képességeik (licenses), amelyek csak rájuk jellemzőek - ezeket egy négyzetekre osztott tábláról választhatjuk ki. Egyik képesség a másikból következik, és nagyon át kell gondolnunk, merre haladunk rajta.

Gyakran szükség van a játékban a grindolásra, bár nem hiszem, hogy a JRPG-rajongókat ez különösebben meglepné. Ugyanakkor a türelmetlenebbeknek hatalmas szívességet tettek a fejlesztők: a FFXII kétszeres és négyszeres tempóban is játszható, úgyhogy ha grindolásra, farmolásra kerül sor, benyomod a gambitjeidet, négyszeresre teszed a sebességet, oszt hadd szóljon.

Igazság szerint összesen két problémám van a Final Fantasy XII-vel, az egyik nagyobb, a másik elhanyagolható. A kamera a sarkokban meg a szűk helyeken néha beragad, és pár másodpercig nem hajlandó megmozdulni. Harc közben, gambitek ide vagy oda, ez nagyon kellemetlen tud lenni. A másik, kisebb probléma, hogy a mentés sokáig tart, eltart vagy 15-20 másodpercig, míg több gombnyomással kimentünk egy állást. Egyik sem gamebreaker, de azért birizgálja az ember csőrét.

Kétségtelen, hogy a Final Fantasy XII rendszerei keményen összetettek, használatuk az első időkben heveny fejvakarást fog eredményezni - bár ahol valaki bonyolultságot lát, ott én lehetőségek százait, ezreit, amelyek megunhatatlanná teszik a játékot. A variálhatóság a hatalmas, kidolgozott világgal és a remek, szerethető figurákkal, illetve a fordulatos, gyakran döbbenetet generáló sztorival kombinálva minden idők egyik legjobb szerepjátékává áll össze. Az ember szinte beleszeret, és mint a legjobb játékok, akkor is beszél hozzá, szólongatja, amikor a szerencsétlen egyén mást csinál, dolgozik, vezet, vagy éppen a villanykörtét cseréli: gyere, kalandozz velem, nem bánod meg soha!