Ferdinánd - Kritika

Munro Leaf 1936-ban megjelent Ferdinánd, a bika című meséjét a Time magazin anno kikiáltotta a legjelentősebb gyerekkönyvnek a Micimackó óta. Viszont ha soha nem hallottál róla, az nem a te hibád: a II. világháború idején tűzzel-vassal kezdték irtani a regényt, mifelénk azért, mert úgy vélték, a fasizmust hirdeti, Németországban meg azért, mert kommunista propagandának tartották, és természetesen Spanyolországban is betiltották. A háborús környezetben egyszerűen nem vette ki jól magát, hogy a gyerekek egy olyan könyvet olvassanak, amely egy pacifista bikáról szól.

Társaival ellentétben ugyanis Ferdinánd nem akar küzdeni: nem arról álmodozik, hogy az arénába lépve legyőzi a torreádort, és ezáltal megdicsőül - hatalmas termete és még annál is nagyobb ereje ellenére Ferdinánd inkább a mezőn szeret mászkálni, szagolgatni a virágokat, meg ilyesmi. Aztán persze úgy hozza a sors, hogy a bika végül mégis csak kénytelen belépni az arénába...

Az eredeti regényhez hasonlóan a film is az ezerszer hallott "az légy, aki vagy" tanmesét mondja fel, és a tiltás feloldását követően talán emiatt sem talált vissza a közvélemény szívébe, hisz történetét időközben már jó párszor elmesélték. Ettől persze még nem válik kevésbé örökérvényűvé, mint ahogy az se érhet senkit sem meglepetésként, hogy a Jégkorszak-filmekért felelős Blue Sky a filmadaptációt telepakolta cukibbnál cukibb és/vagy hülyébbnél hülyébb állatokkal. A Jégkorszakban is hamar eljutottak arra a szintre, hogy már a vicces mellékszereplőknek is lett egy még viccesebb társuk, így ezúttal sem szabad azon csodálkozni, hogy Ferdinánd köré egész istállónyi lökött állatseregletet terelnek össze.

A Jégkorszak-kapcsolat a főbb karaktereken is tetten érhető: a küldetéstudattal felvértezett címszereplő felel meg a hasonlóan eltökélt Manny-nek, az eleinte riválisának számító, végül hű társául szegődő Valiente lesz Diego, Lupe, a levakarhatatlan és idegesítő kecske pedig Sid megfelelője, és ha kicsit hunyorgunk, akkor a több alkalommal is szívrohamot kapó nyuszit rokoníthatjuk Motkánnyal, habár itt már elég messzire kell menni a kapcsolódási pontok összekötése végett.

Szerencsére a Ferdinánd történései valamivel több meglepetést tartogatnak, mint a karakterei (az ezerszer látott poénjaihoz képest meg főleg), ugyanis hiába is várnánk, hogy a pacifista bika feje tényleg elboruljon, és megmutassa, hogy mekkora erő rejlik benne: esetleges tombolásait szinte mindig szerencsétlen véletlenek (pl. egy méhcsípés) okozzák, ő maga a végsőkig kitart amellett, hogy az erőszak nem fegyver. És ez azért nemes erény - a címszereplőtől és a filmtől egyaránt.

Hajlamosak is vagyunk hát elnézni neki a néhol öncélú börleszkbe forduló akciójeleneteit, az asztal alá sepert kérdéseit (a film ugyanis nem mer állást foglalni a bikaviadalok ügyében) és vérszegény poénjait, mert maga a címszereplő valóban olyan figura, akit nem lehet nem megkedvelni. Bárcsak kevesebb idiótával vetetné körül magát!

---

A Ferdinánd december 21-től látható a hazai mozik műsorán. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.