Farpoint - Kritika

Egy picit zavarban vagyok, ha VR-játékokról kell írnom. Talán azért, mert a VR-élmény mind a mai napig képes elragadni, magával rántani, én pedig az első percekben gyermeki lelkesedésemtől vezetvén legszívesebben áradoznék róla… hogy aztán az idő múlásával mélységesen csalódjak, miután ráébredek, hogy amivel játszottam, az aligha több, mint egy technikai bemutató. Ezen stigma alól eleddig csak a Resident Evil hetedik része mentesült szerény véleményem szerint, így hát nagyon szerettem volna, hogy a Farpoint személyében társra leljen az igazi VR-játékok egyelőre soványka könyvtárában.

De vajon így lesz-e? Lássuk!

Fontos megjegyeznem azonban, hogy a vérszomjtól nyáltajtékos ajkú, Doomon és Unreal Tournamenten nevelkedett reflexhuszárok, illetve a Battlefield sasszemű, csatamezőket uraló mesterlövészei csalatkozni fognak; habár a Farpoint korrekt kis lövölde, butácska ellenfeleivel – akik ráadásul igyekeznek a célkereszt túloldalán szambázni, hogy nehogy gyors mozgásra és imigyen heveny öklendezésre késztessék a VR-hez nem szokott űrvándorokat –, egyszerű rajtaütéseivel és picit csőszerű pályaszerkesztésével a nyomába sem ér a tripla A-s vérengzéseknek. Mindemellett, ahogy szaporodnak és variálódnak az ellenfelek és a helyszínek, úgy válik egyre nagyobb kihívássá és egyre szórakoztatóbbá a pufogtatás, aminek élvezeti értékén hatalmasat dob a VR és az Aim kontroller – az immerzió már-már tökéletes. Valóban ráhajtani a fejünket a tusra, hogy a hololencsén keresztül kapkodjuk ki a bolygó minden ellenséges lényét utolérhetetlen… kivéve, ha nem vagy efféle irányító birtokában, de erre még visszatérek később.

Említettem korábban, hogy mennyire komótosan nyit a játék. Nos, bár a tempó meglódul az első óra után, az ott felvezetett premissza tovább bontakozik, egyre-másra megálljt parancsolva a vad lövöldözésnek. Én személy szerint élveztem ezeket a kitérőket, érdekelt, hogy hogyan alakul a két másik (űr)hajótörött sorsa, mindazonáltal nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy a készítők két műfaj között őrlődtek, s a fejlesztés végéig nem jutottak döntésre annak tekintetében, hogy vajon shootert, vagy egy történetalapú, felfedezésekre építő „sétálószimulátort” akarnak-e csinálni. Biztos vagyok benne, hogy nem mindenki fog örülni annak, hogy a játék egyébként kurtácska öt órájából kettő ennek a történetnek a boncolgatásáról szól – különösen, hogy az olyan meglepő gyorsasággal ér véget, hogy én merő reflexből még a felgördülő stáblistára is rálőttem.

Ha valaki befejezte a kampányt, lehetősége van belevetnie magát kooperatív küldetésekbe, illetve az arcade játékokra oly jellemző, pontszám hajszolós játékmódok valamelyikébe. Míg utóbbi könnyen feledhető kikapcsolódást nyújt azokra a pillanatokra, amikor már frizuránkért többé nem aggódva úgy döntünk, hogy még egy fél óráig fent hagyjuk a sisakot, addig az előbbi kifejezetten addiktív. Feladatunk, hogy csapattársunkkal ellenfelek egyre masszívabb hordáit pofozzuk vissza és ez alkalmasint szül néhány forró, izgalmas pillanatot (különösen, ha társunk ne adj isten meghasal, mi pedig egyedül igyekszünk őt életre kelteni, vagy kivégezni az adott ellenséges hullámot). Amennyiben pedig ezt is meguntuk, végigbarangolhatjuk űrhajónkat, kipróbálhatjuk a játékban elérhető öt fegyver bármelyiket, vagy bámészkodhatunk kedvünkre.

A játék természetesen nem mentes a hibáktól és korlátoktól. Rögtön nyitásként kétlem, hogy bárki térdre fog borulni a Farpoint grafikájától, még annak nagyvonalú ignorálása mellett is, hogy a PSVR nem éppen a legnagyobb felbontású VR-kijelző mostanság a piacon (sőt). Ha valakinek volt alkalma kipróbálni a Resident Evil 7-et egy efféle sisakkal a fején, az bizonyára tudja, hogy ennél részletesebb grafika megjelenítésére is képes a holmi, szerényebb kvalitásai ellenére is.

Szintén kényelmetlen, amikor a játék egyre-másra úgy dönt, hogy az egyszeri játékos bizony belesétált valamilyen akadályba, vagy menthetetlenül eltévedt (holott szerencsétlen csak szeretne belekukkantani a szakadékba, ha már VR- sisak van a fején) és szolid erőszakkal visszapattintja őt a terep egy „biztonságosabb” pontjára, rendre a menetiránynak háttal. Képzelhetitek, hány mennyei hatalmasság nevét vettem ajkamra, amikor egy csata közepén a sziklán pihenő munícióért kapkodva előhajoltam, csak hogy a „korrekciót” követően méterekre találjam magam tőle, hátsómat mutatva a felém hömpölygő ellenfél hordának.

Végül, de nem utolsósorban pedig ott van a kontroller kérdése. A rövidke játékon fityegő virtuális árcédulára írt összeg egy picit magasnak tűnik, különösen, ha hozzászámítjuk, hogy bizony az Aim irányító nélkül az élmény picit sutábbá válik. A teszt kedvéért kipróbáltam a játékot hagyományos DualShock4 kontrollerrel is és bár korántsem vált irányíthatatlanná a dolog, az összhatás sajnos sokat csonkult (és hát a vállhoz emelt kontrollerrel senki sem tűnik túlzottan professzionálisnak).

A Farpoint kizárólag PS4 konzolokra és PSVR-re jelent meg.