Elden Ring - Kritika

A világ felett strázsáló, aranyló fába börtönzött Istenkirálynő, Marika leszármazottai – félistenek mindahányan – korok óta küzdenek a hatalomért, mégsem lehetnek ők a korona örökösei. Ez a megtiszteltetés a Kegyvesztetteké, akik csak mostanság találtak vissza a Köztes Földekre, ambíciókkal telve, konokul masírozva céljuk felé, hogy a félisteneket megfosztva az úrnőjük által rájuk ruházott rúnáktól, maguk váljanak a mindenható Elden Lorddá. Egy lehetetlennek tetsző vállalás ez, a Kegyvesztettek egyikeként mi mégis éppen erre vállalkozunk, épp eszünket és akár kontrollerünket is feláldozva a küldetés sikeréért.

A FromSoftware elképesztő népszerűséget tudhat magáénak, holott kompromisszumot nem ismerő nehézségű akció-szerepjátékait sok mindennek lehet nevezni, éppen csak közönségjátékoknak nem. A rejtélyekbe csomagolt történetmesélés, a türelmet és gyakorlást igénylő harcrendszer és az empirikus megismerést szorgalmazó fejlődésrendszer hármasfogatától hamar visszariadhat az egyszeri játékos, holott a Soulsborne-játékok legnagyobb vonzereje éppen abban rejlik, hogy kezünket elengedve hagyják, hogy mi magunk fedezzük fel világuk és mechanikáik zegzugait.

Mi pedig meg is tettük már ezt számtalan alkalommal, titkon remélve, ám soha nem bízva a csodában, miszerint egyszer majd kinyílik a játéktér és zord kastélycsarnokok és szűk katakombák helyett egy hatalmas nyílt világban barangolhatunk majd. Az álom azonban most valósággá vált a stúdió legújabb produkciója, az Elden Ring képében, melynél grandiózusabb „Souls”-játékot aligha láthattunk korábban. Méretes tartományok, rettenetes ellenfelek és sötét intrikák várják türelmetlenül, hogy megismerjük őket, ám hogy ez a nyílt világú formula, na meg a Trónok harcát is jegyző George R. R. Martin közreműködése valóban működik-e egy FromSoftware játéknál, azt bizony együtt kell kiderítenünk!

A Köztes Földek, avagy a játék világa

Az Istenkirálynő Marika korántsem volt jóságos vagy szeplőtelen, de hatalmának hála mégis ő volt az akarat, ami a Köztes Földek törvényszerűségeit működtette. Amikor végül eltűnt a föld színéről és a világot ölelő gyűrű széthasadt, ereje szilánkjai – a törött gyűrű darabjai – rúnák formájában vérvonalára szálltak. Irdatlan hatalmú varázsjelek voltak ezek, melyek birtokában az összes leszármazott felhatalmazva érezte magát a megüresedett trónus meghódítására. Ez persze háborút jelentett, ahol az ezerszer átkozott félistenek hamuvá perzselték az örökségül kapott földet, a végpusztulás peremére sodorva mind a hat tartományt. Mikor a háborúskodás végül győztes híján abbamaradt, a félistenek, a korona lehetőségétől megfosztva és önön hatalmuktól elkorcsosulva ugyan, de tovább éltek, kastélyaik sötétjében szőve gonosz terveiket. Dühük és mohóságuk nyomán azonban csak fakó romok maradtak az egykor büszke birodalomból, ahol az Istenkirálynőt szolgáló Arany Rend, a bizarr Két Ujj tanácsa, Caria sötét boszorkánydinasztiája, a csillagokból tudást olvasó Akadémia mágusai, a szentségtörő urukat szolgáló Vulkán Udvarháza és még megannyi más frakció marakodik a szétforgácsolódott hatalom szilánkjaiért.

Ekkor bukkannak fel ismét a Kegyvesztettek, letűnt korok győzhetetlen hősei, hogy sírgödrükből előkecmeregve ismét megpróbálják megszerezni megérdemelt helyüket az Örökkévaló Marika mellett. Olyan legendás figurák ők, mint amilyen Fia, a Halottaságyak Hajadonja, a ragyogó Aranymaszk vagy éppen a gyűlöletes Mocsokfaló, akik most újra a romos világot járják. Ám akadnak kisebb, meg nem énekelt hősök is, mint amilyen a mi karakterünk is lesz. A Kegyvesztettek feltűnésével pedig elkezdődik a versenyfutás a hatalom Nagyobb Rúnáiért, melyeket még mindig a könyörtelen természetű félistenek vigyáznak féltékenyen.

Mint látható, a Köztes Földek keserű történelme nyomán egy borongós világ született, amit ezúttal keresztül-kasul be is járhatunk. Az utazást Limgrave zöld dombhátain és végtelen mezőin kezdjük, ahol a horizontot a Stormveil kastély uralja, de idővel eljutunk Liurnia tóvidékére, szívében a ragyogó mágikus Akadémiával, Raya Lucariával, meglátogatjuk a vulkanikus Gelmir-hegység bérceit, átlovaglunk majd a vörös rothadás fertőzte Caelid tartományán, sőt, járunk majd a mesés, de elhagyatott királyi főváros utcáin és egy elsüllyedt, hatalmas alvilági birodalomban is. Ahány tartomány, annyi hangulat, mégsem válik szegmentáltá a világ, hiszen épületei és szimbólumai egy egységes történelemről mesélnek, melyet szilánkokból építhetünk újra izgalmas egésszé.

A készítők ezúttal sem álltak be a sorba, inkább hanyag eleganciával pöccintették félre a nyitott világú játékok unalomig ismert kliséit, hogy helyette egy újfajta megközelítéssel kísérletezzenek. Itt hiába is remélnénk ismétlődő feladatokat találni, küldetésjelölőket vagy térképre tűzött ikonokat hajszolni, ezek ugyanis nem léteznek az Elden Ringben. Minden egyes rom, kazamata, emlékhely és látványosság egyedi és az adott tartomány történetéhez kapcsolódik, esetleg – ha nagy ritkán ismétlődik is egy-egy helyszín – a birodalom kultúrájához van köze (ilyenek például a Szentek templomai, melyek érthető módon minden tartományban fellelhetők). Térképünk is jobbára egy üres folt egészen addig, amíg meg nem találjuk a kötődő térképrészletet, ahol aztán a festett utak és épületek fölött görnyedve próbáljuk majd kisilabizálni, hogy merre is menjünk tovább. Jelöltté csak meglátogatásuk után válnak a helyszínek, ami nagyon sokat ad a felderítés izgalmához.

Látnivaló pedig rettenetesen sok akad mindenfelé. Eldugott barlang rejt elfeledett kincset, mely fölött rozsdás óramű bestia őrködik töretlen kitartással, ősi varázskörök rántanak át halott hősök emléksíkjára egy-egy összecsapás erejéig, Eld fák árnyékában lelünk majd rettenetes őrzőket. Emitt egy katonai tábor, közepén egy aranyba öltözött tiszt osztja a parancsokat, amott élőhalott óriások rángatnak sötét batárba zárt javakat tartományokon át. Találtunk lecsapó sárkányt, titkos kóddal nyíló tornyokat és kardkulccsal feltáruló kincseskamrákat, sőt, egy helyütt még egy, a régi törvényeket pengével kikényszerítő fekete lovast is, és ez csupán egy aprócska minta a ránk váró meglepetésekből. Nem túlzás azt állítani, hogy közel száz kisebb-nagyobb főellenfelet gyűrhetünk majd le – egy vérfarkas itt, egy kristályból életre bűvölt gólem ott –, és akkor még nem is beszéltünk a Rúnahordozó félistenekről és azok csatlósairól, na meg a változatos szörnyetegek seregéről, akik a Köztes Földeket járják.

Eleinte gyalog és démoni paripánkkal, Torrenttel kóborolunk majd a széles világon, de ahogy felleljük a szerte a földeken szétszórt kegyhelyeket – egyfajta pihenőpontok ezek, ahol felfrissíthetjük készleteinket és szintezhetjük karakterünket –, megnyílik a gyorsutazás lehetősége is, amit szinte bárhol és bármikor használhatunk, hacsak nem vagyunk éppen összecsapásban. Irdatlan szabadságot élvezhetünk a felderítésben, sziklákon átugrálva, hegyhátakra felhágva juthatunk el a legkülönfélébb helyekre, mi több, hátasunk a szellemforrásoknál még a szelet is megülheti, hogy szédítő magasságokba szökkenjen, vagy nyaktörő mélységbe zuhanjon sérülés nélkül. Mindezen kötetlenség ellenére a készítőknek sikerült olyan ügyesen felépíteni a játékteret, hogy néha valóban utána kelljen járjunk annak, hogy vajon hogyan juthatunk le egy adott szurdokba, miként kapaszkodhatnánk fel a dombtetőn terpeszkedő, ijesztő kinézetű kúriához, esetleg hogyan állíthatjuk meg a saját sziklalábakon cammogó, egyre csak harangozó mauzóleumot. A világon elszórtan bujkáló kufárok olykor árulnak rövid feljegyzéseket, amik ezen titkokról mesélnek, de nagyon sokszor a térkép és szabad szemünk lesz az egyetlen módja az út meglelésének.

A szabad világ egyik legnagyobb bája, hogy egyáltalán nem vagyunk menetirányhoz kötve. Habár létezik egy aranyló fonál, a hősöket szolgáló mennyei kegy, amely megmutat számunkra egy vagy több optimális irányt, összességében arra utazunk, amerre csak szeretnénk. Ha például elakadnánk egy-egy komolyabb ellenfélnél, úgy az órákon át húzódó gyötrődés helyett akár úgy is dönthetünk, hogy a Köztes Földek egy másik tartományát fedezzük fel inkább. Ilyenkor kedvünkre kalandozhatunk, erősödhetünk és fejlődhetünk, mielőtt visszatérnénk egy visszavágó erejéig. Ha úgy tetszik, elfuthatunk, vagy teljesen el is kerülhetünk nekünk nem tetsző ellenfeleket és bossokat, így pedig sokkal kevésbé válik frusztrálóvá a játék, mint a FromSoftware korábbi hasonló címei esetében azt megtapasztalhattuk.

Ugyanakkor minden egyes tartománynak akad egy igazi ura, a Rúnahordozó félistenek egyike, akit bizony le kell gyűrnünk ahhoz, hogy tovább haladhassunk a történetben. Ezek a félistenek saját birtokukon, az úgynevezett Legacy Dungeonök egyikében pihennek. Az Összefércelt Godrick például Stormveil kastélyának uralkodója, míg Reanna, a Telihold Királynője a mágikus csapdáktól és teremtményektől halálos Raya Lucaria Varázsakadémiáján bujkál (a maradék négy tartományúr kilétét és persze a rejtett félistenek titkainak felfedezését rátok bízzuk). Ezek a birtokok visszaidézik a Dark Souls-játékok és a Bloodborne legszebb hagyományait: egymásba csavarodó utak és rövidítések, zárt kapuk és azok eldugott kulcsai, ügyesen elhelyezett, ravasz összecsapások, sunyi csapdák és irdatlan főellenfelek teszik ezen helyszínek felfedezését izgalmassá. Az efféle birtokokon nem idézhetjük meg hátasunkat, itt bizony minden egyes szobáért, minden meghódított sarokért foggal-körömmel kell megküzdenünk. Kétségtelenül a legacy kazamaták a játék csúcspontjai, melyek mindegyike olyan erős atmoszférával bír, hogy csak győzzük kapkodni a fejünket, arról már nem is szólva, hogy a félistenekkel folytatott harcok az Elden Ring legepikusabb és alkalmasint leggroteszkebb pillanatai.

Idővel eljutunk majd a kegyvesztettek világtól elzárt erődítésébe, a Roundtable Holdba is, ahol komor szövetségesek és különös barátok gyűlnek össze, hogy híreket cseréljenek, a félistenek bukását tervezgessék vagy csupán menedéket leljenek a Köztes Földek könyörtelen hatalmaitól, lévén az erődben ősi paktumok nyomán tilos a fegyverforgatás. Fura szerzetek lakják az erődöt: holt ikerkufárok üzletelnek öreg gyűrűkkel, egy láncra vert kovács fegyvereket fejleszt, csendes átutazók pedig feladatokat aggatnak nyakunkba. Akad egy hölgy, aki haldokló hősöknek kínál utolsó ölelést és van egy mogorva bölcs is, aki járatos a birodalom krónikájának minden átkos fejezetében. Eleinte zárt ajtók és rejtélyes csarnokok rejtik majd titkukat nyomasztó kis bázisunkon, ám a történet előrehaladtával ezek sorban kinyílnak, hogy rendünk egyre nyomasztóbb titkairól rántsák le a leplet.

Mint látható, a hatalmas, szabadon bebarangolható tartományok, kisebb opcionális kazamaták és a félistenek méretes otthonainak felderítése megannyi izgalmas pillanatot okoz majd… a kérdés azonban, vajon kivel fogunk nekivágni a kalandnak?

Kelj fel, kegyvesztett!

Mint mindig, most is díszes kompánia vár arra, hogy kalandra szólítsuk őket, s habár a tíz játszható karakterosztály leginkább kezdeti értékünket és felszerelésünket határozza meg, fegyverzetüktől kezdve egészen a sírjukban talált emléktárgyakig, a választás mégis lefekteti hősünk hozzáállását az elkövetkező kihívásokhoz. Lesz itt nehézvértezetű vándorlovag, vasmaszkba zárt, gyertyakőmágiával sáfárkodó rab, a nyakában kalodát hordozó próféta, sőt, még egy szamuráj is, szóval a változatosságra nem lehet panasz.

Azonban furcsa kasztok ide vagy oda, a Souls-veteránok vélhetően értő biccentéssel fogadják majd az ismerős mechanikákat. A játék ugyanis nagyjából ugyanazokkal az eszközökkel dolgozik, mint a Dark Souls-széria korábbi részei, beszéljünk akár a lassabb ritmusú, taktikusabb harcról, az életerő-mágia-állóképesség szenthármasságáról, a tárgyhasználatról, a szabad, ám egyre nehezedő fejlődésrendszerről (itt lelkek helyett rúnákat gyűjtünk), vagy akár a funkcionális, jól követhető kezelőfelületről. Hiába hívják itt a tábortüzeket kegyhelyeknek, míg az életerőt és a mágiát visszatöltő Estus flaskákat Karmazsin és Égkék Könnyeknek, ezek csupán elnevezésükben különböznek korábbi iterációiktól. Flaskáink szokás szerint a kegyhelyeknél töltődnek újra, ugyanakkor amíg a szabad világban kóborolunk egy-egy ellenfélcsoport legyőzése, vagy a megfelelő színű, fürge szkarabeuszok levadászása is visszatölthet egy-két töltetnyit az éltető nedűkből.

Ezt a hasonlóságot felfoghatnánk akár negatívumként is, ám az Elden Ring rendszere éppen annyi újdonságot kínál, hogy ismerősségében is frissnek és kereknek tetszen a rendszer. Ott van például a barkácsolás, mellyel az utazásunk során számolatlanul begyűjtött érceket és növényeket, elhullott alkatrészeket és szörnyetegekből nyert komponenseket foghatjuk munkára, akár röptében is gyártva hasznos holmikat. Kellene hirtelen egy flaskányi ellenméreg vagy egy korsónyi alkimistatűz? Nos, cserépkorsót már vettünk a kufártól, a növényeket pedig nemrégiben gyűjtöttük össze hozzá. Kifogytunk a dobónyilakból és a nyílvesszőkből? Nosza, faragjunk párat a zsákunkban sárguló csontokból. Ahogy ládákból, elbukott utazóktól és komor kereskedőktől szerzünk újabb és újabb úgynevezett szakácskönyveket, úgy bővül a gyártható holmik száma. Maga a szisztéma, miszerint nem feltétlenül vagyunk véletlenszerű zsákmányhoz kötve egy-egy szituációban, nagyon sokat dob a hangulaton. Akár egy gyakorlott felfedező, zsebből rögtönözhetünk megoldást a különböző helyzetekben, ami igen jól áll az Elden Ringnek.

Természetesen visszatért a fejleszthető fegyverek és pajzsok rendszere is, ahol az akár huszonöt szinten (speciális fegyvereknél ez a szám csak 10) keresztül tuningolható fegyvererőn túl még külön képességeket is kovácsolhatunk eszközeinkbe, amit itt a Háború Hamvainak neveznek. Ezekkel a receptekkel az egyszerű pengéket és íjakat, varázsbotokat és pajzsokat módosíthatjuk karakterünk stílusához. Olyan passzív képességeket tudunk adni a fegyvernek, mint amilyen a fagy vagy a tűzsebzés, esetleg az erőből lengetett kardot némi módosítással egy fürgébb, ügyesebb karakterhez élezhetjük, de akár képességekkel is felruházhatjuk őket, mint amilyen a villámidézés, a földrengető dobbantás, vagy éppen a morálunkat (és így a sebzésünket) növelő csatakiáltás. Számtalan ilyen recept potyog az ellenfelekből és bossokból, sőt, olykor kincsesládákból is, amiket aztán egy-egy kegyhelynél csücsülve bármennyiszer munkára foghatunk, már ha elegendő nyersanyagot harácsoltunk össze hozzájuk.

És akkor még nem beszéltünk a főellenfelekből nyert nagyobb Rúnákról (nem összekeverendő az esszenciájukkal, amiket különböző egyedi fegyverekre és varázslatokra válthatunk be), amiket a mennyei tornyok egyikében tisztíthatunk meg, majd láncolhatunk magunkhoz. Ezek mindegyike komoly erejű bónuszokkal ruház fel minket következő halálunkig, miután egy ritka nyersanyaggal aktiváltuk őket: akad, ami minden főértékünket növeli, míg egy másik gyógyít, ha megöltünk egy ellenfelet, azonban egyszerre csak egy ilyen lehet nálunk, igaz, kegyhelyeknél bármikor kicserélhetjük őket.

A bővítmények sora itt korántsem ér véget, hiszen a varrókészlet meglelésével módosíthatjuk ruháink kinézetét, a mágikus flaska segítségével pedig olyan elixírt kutyulhatunk, melynek hatásait az eleddig fellelt komponensek hozzáadásával magunk állíthatjuk be. De ott vannak a memória nyakékek, melyek az előkészíthető varázslatok számát bővítik, vagy éppen az idézhető szellemfamiliárisok, amik a harcokat könnyíthetik meg számunkra, és ahogy oly sok minden más, ők is fejleszthetők, már amennyiben megtaláltuk és kisegítettük az ebben járatos NPC karaktert és összegyűjtöttük a nyersanyagokat is.

Mindent egybevéve kellemesen összetett az Elden Ring fejlődési rendszere, még ha egy részét csupán az alapos játékosok fogják csak látni, de pont ezen megelőző kritériumok bevezetésével akadályozták meg a készítők, hogy belefulladjunk a választások sokaságába. A rendszer egyaránt kiszolgálja a frissen érkező játékosokat és mindazon veteránokat, akik szeretnek a számok bűvöletében élni és a lehető legoptimálisabbra polírozni karaktereiket, minek kiegyensúlyozása bizony nem kis eredmény a fejlesztők részéről.

Acél és mágia, avagy a harcrendszer működése

Ha pedig már karakterfejlesztés, úgy beszéljünk egy kicsit a harcról is, hiszen ez minden Soulsborne-játék fundamentuma és kvintesszenciája. Az alapok szinte változatlanok: kis- és nagyütések, állóképességünket szipolyozó blokkolás és jól időzített kitérés alkotja az összecsapások gerincét, ahol kellő mennyiségű erőteljes csapással, esetleg egy feltöltött parasztlengővel akár meg is szédíthetjük az ellenfelet, melyre egy kiadósat sebző, kivégzésszerű mozdulattal tehetjük fel a koronát. Ami ugyanakkor újdonságnak számít, hogy akár a levegőbe is szökkenhetünk, így adva súlyt a támadásnak, kontrázhatunk egy sikeres blokkolást követően, vagy munkára foghatjuk a fegyverünkbe kovácsolt, képességadó hamvakat. Ahány fegyver, annyiféle mozgáskészlet, és bizony az sem mindig mindegy, hogy szúró-, zúzó- vagy vágófegyverrel megyünk neki egy-egy szörnyetegnek.

Érdemes hát figyelni, tanulni és felhasználni a tapasztalatokat, hiszen a százféle ellenfél mindegyike egyéni mozdulatokkal, trükkökkel és képességekkel igyekszik a sarka alá gyűrni hősünket, és akkor még nem is beszéltünk az egyes lények variációiról. Egyesek a Sekirót idézően fürge és agresszív harcmodorban küzdenek, míg mások bitang erős suhintásokkal söprik el karakterünket. Akadnak, akik füstbomba rejtekéből rajzanak ránk, távolságtól függően cserélgetik közelharci- és lőfegyvereiket, mágikus kövekkel idéznek varázslatot, esetleg mérgekkel és más komisz hatásokkal érik el, hogy a sebeinken túl akadjon más aggódnivalónk is. Ezúttal a mágia sem lesz egyenértékű egy könnyített móddal, legyen szó akár a varázslók mágiájáról vagy a papok rituáléiról, hiszen majd minden komolyabb ellenfél rendelkezik valamilyen védelmi mechanizmussal a vaskos, mágiatűrő kobaktól kezdve a varázslatot visszaverni kész pajzsokig.

Ugyanakkor az ellenfeleket vezérlő mesterséges intelligencia mit sem fejlődött az évek folyamán, és bizony a legtöbb ellenség hajlamos figyelmen kívül hagyni a terepviszonyokat. Alkalmasint hallunk majd nyílvesszőket kopogni a fal túloldalán, mert az ellenfél, habár észlelt minket, egyszerűen nem törődik a ténnyel, hogy 40 centiméternyi terméskő terpeszkedik közöttünk. Látunk majd ránk vetődő fenevadat a mélybe zuhanni, miközben a tetőgerendán egyensúlyozzunk és lesz főellenfél, aki kifulladásig feszül annak az oszlopnak, ami mögött rejtőzünk. Persze ezek az előre belőtt és némileg véletlenszerűsített viselkedéssémák nem teszik a harcokat triviálissá – merjük feltételezni, hogy akár részei is a dizájnnak – ugyanakkor 2022-ben ilyesmit látni egy csöppet visszás, ha nem is annyira fájó, tekintetbe véve, hogy így is el fognak minket náspángolni… ráadásul sokszor.

Szerencsére lehetőségünk van szellemeket idézni, melyek nem összekeverendőek más Kegyvesztettekkel, akiket az arany bélyegeknél szólítunk magunk mellé. Ezek varázspontért megidézhető familiárisok, a farkasfalkától egészen a marionett íjászokig, akik rendesen meg tudják zavarni az ellenfelek fejét, csipetnyi taktikai előnyhöz juttatva minket. Persze tartsuk észben, hogy kísérőink is csak annyira okosak, mint a szörnyetegek maguk, így például farkasaink szemrebbenés nélkül futnak majd a láva közepén vidáman billegő lényre, hogy aztán pár pillanattal később hamuvá is égjenek. Mégis, a jól kiválasztott szellemfamiliáris egész csatákat fordíthat meg, így érdemes őket lelkesen gyűjtögetni (jobbára bossok és nem-játékos karakterek adják őket).

Szó volt már Torrentről, a hátasunkról, aki nem pusztán utazásunk kulcsa, de egyben harciménünk is. Akadnak nagyobb ellenfelek, sárkányok és óriások, akikhez elengedhetetlen lovunk használata, hiszen máskülönben esélyünk sem lenne elkerülni tüzes leheletüket vagy a fél legelőt beterítő csapásaikat. Ugyanakkor Torrenttel harcolni egy csöppet ellentmondásos élmény. Egyrészről kiváló életerő puttony, ami annyit tesz, hogy bizonyos sebzéseket helyettünk nyel majd be szegény bestia, másrészről pedig könnyen körbe táncolhatunk vele nagyobb ellenfeleket és az ártó felületek, mint amilyen a méregtó vagy Caelid vörös rothadása - ezek nem igazán zavarják derék hátasunkat. Ellenben, ha kivágják alólunk Torrentet, értékes másodpercekig fogunk kiszolgáltatva heverészni a földön, ráadásul újbóli megidézése a mi gyógyitalkészletünket csapolja majd meg. Arról nem is beszélve, hogy méretei és a furcsán viselkedő hitboxok okán rövidebb fegyver esetében gyakrabban fogjuk a levegőt ütni, mint az ellenfelet magát, és még csak védekezésre sem emelhetjük pajzsunkat.

A főellenfelekkel – és különösen a félistenekkel – folytatott harcok azonban egyértelműen a legizgalmasabb összecsapások, amit az Elden Ring kínálni tud. A százféle, a kisebb katakombákat megkoronázó mellékfőnökkel folytatott összecsapások kielégítően nehezek, de soha nem jelentenek akkora kihívást, hogy egy-két próbánál többre legyen szükség legyűrésükhöz, ami kellemes korai sikerélményt nyújt a játékosnak. Erre szükségünk is lesz, ugyanis a félistenek a maguk groteszk valójukban akár tucatnyi alkalommal is képesek kifektetni minket, ami főleg azért kínos, mert alapvetően nagyon fair összecsapások ezek, és alkalmasint átkozottul látványosak is (a Máguskirálynő könyvtára könnyűszerrel az egyik leglenyűgözőbb aréna, amit valaha is Soulsborne-játékban láttam).

A készítők nagyvonalúságát hirdeti, hogy nem kínoznak minket hosszú szaladgálással, míg visszajutunk a bosshoz. Mi több, felbukkantak Marika keresztjei, ezek az apró szobrok, melyek rendre megtalálhatók egy-egy főellenfél közelében, ha kegyhely nem lenne elérhető távolságban. Marika szobrainál ugyan nem tudunk pihenni vagy fejlődni, de mellettük feltámadva gyakran másodpercek múlva már ismét az ellenféllel birkózhatunk, ami ismét csak sokat csökkent a frusztrációfaktoron.

Kegyvesztettek találkozója, avagy a multiplayer részleg

Aki szeret többletinformációért és alkalmi segítségért némi extra kockázatot vállalni, az bátran kapcsolja be a többjátékos módot, hiszen ilyenkor nemcsak, hogy hátrahagyott vérfoltok mesélnek majd egy-egy játékos olykor igen beszédes haláláról, de olykor fehéren izzó üzenetek hívhatják fel figyelmünket illúziófalakra, tárgyakra, vagy ránk leselkedő veszélyekre.

A Mártírok Képmása közelében megidézhetünk más játékosokat, ellenséget és barátot egyaránt, de maximum három játékos tartózkodhat egyszerre a világunkban. Ennek eszköze a hat különféle, fogyóeszközként mért ujj, melyből három kooperatív, három pedig kompetitív játékot kínál különféle célokkal és megkötésekkel. Ha csak barátokkal akarunk játszani, úgy az azonos jelszó használata kiszűri mindenki más hátrahagyott bélyegét, és csak barátainkat látjuk majd.

Persze létezik egy, a karakterszintből és a fegyverfejlesztési szintből kalkulált matchmaking (ez a jelszavas invitálásnál ugyan ignorálva lesz, de a jövevény értékei a vendéglátó szintjéhez lesznek igazítva), hogy elkerüljük az unfair összecsapásokat és a túl egyszerű főellenfeleket, ráadásul a segítő megidézésével kikapcsolásra kerülnek szellemfamiliárisaink is. Mivel alapvetően helyszínre és célokra szól a meghívás, nem pedig egyetlen boss arénájába, halál híján egész sokáig együtt lóghatunk barátainkkal, ugyanakkor senki ne reméljen más kooperatív játékokhoz hasonlító játékmenetet, mert itt a vendég limitált lehetőségei okán az élmény a legkevésbé sem lesz teljes a látogató számára.

Látvány és teljesítmény

Az Elden Ring korántsem a legszebb játék, amit az új generációs érában eleddig láthattunk, de mégis van valami eltagadhatatlanul megnyerő pasztellszínekkel dolgozó, kopott festményre emlékeztető vizualitásában, bizarr, izgalmasan groteszk karaktereiben és grandiózus látképeiben. A gigászi csarnokokat járva egyre a nyakunkat tekergettük, elámulva figyeltük hatalmas tereit és masszív szörnyetegeit. Bizony, még tűéles textúrák híján is olyan erős atmoszféra árad a játékból, amit megannyi csodaszép, ám laborsteril produkció megirigyelhetne.

Hangok tekintetében is csak szuperlatívuszokban tudunk nyilatkozni. A komor, nyugtalanító szinkronhangok és az epikus nagyzenekari darabok szinte hagyományosan nagyon magas színvonalat képviselnek, és bár nem éreztük, hogy a készítők komolyabb energiát fordítottak volna a PS5 konzol nyújtotta lehetőségek kiaknázására (sem a haptikus visszacsatolás, sem karakteres 3D-s hangzás nem volt tetten érhető), ez valójában mit sem csökkentett az Elden Ring értékén.

Egyedül teljesítmény tekintetében gyengélkedett a játék a tesztelésre használt PlayStation 5 konzolon. Habár fájó buggal nem igazán találkoztunk, a játékot 4K-s felbontásra kapcsoló grafikus mód csupán egy visszafogott, másodpercenkénti 30 képkockás frissítéssel szerénykedett, sőt, még a teljesítményt előtérbe helyező peformance mód esetében is akadtak olyan pillanatok, különösen nagy tereken, amikor a beígért 60 képkocka láthatóan töredékére olvadt. A gyors lovaglásnál a láthatáron felbukkanó objektumok és a néha redőnyként gördülő térkép is kirántott olykor a hangulatból. Persze nem kritikus problémák ezek, és vélhetően a korai patchek konszolidálják majd a helyzetet, de azért nem voltunk minden pillanatban elégedettek a FromSoftware programozóinak munkájával.

---

Az Elden Ring 2022. február 25-én fog megjelenni Xbox One, Xbox Series S/X , PS4 és PS5 konzolokra, illetve számítógépekre egyaránt, mi a Sony új generációs masináján teszteltük azt. Az idei év további megjelenéseiért és tesztjeiért látogass el folyamatosan frissülő játékkalendáriumunkhoz!