Egy lélegzetnyire - Kritika

Ugyan Párizst már számtalan alkalommal láthattuk katasztrófa által sújtva, de az ezt bemutató filmek szinte mind Hollywoodban készültek: a franciák még soha nem tették ki ilyetén pusztulatnak szeretett városukat (feltéve ha Luc Besson filléres filmjeit nem tekintjük annak). Ennek most jött el az ideje. És lehet, hogy az Egy lélegzetnyire meglehetősen amerikanizált mozi, de azért vannak figyelemreméltó sajátosságai - erényekkel és hátrányokkal egyaránt.

Egy derűs napon földrengés rázza meg a frank fővárost: az így keletkezett repedésekből gyilkos mérges gázok törnek elő, és elöntik az utcákat. Szerencsére nehezebbek a levegőnél, így akinek sikerült időben felmenekülnie a háztetőkre, az odafentről nézheti a rendkívül gyorsan ölő, egy bizonyos magasságig mindent betöltő gázt (melyet a szinkronban gyakorta hívnak füstnek). Még nagyobb szerencse, hogy mielőtt megszakadna a kommunikáció, azt még sikerül gyorsan tisztázni, hogy az esemény nem terrorakció és nem is egy kormány fuck-up eredménye, pusztán természeti csapásról van szó.

Ez utóbbi azonban csöppet sem érdekli Mathieu-t (Romain Duris) és Annát (Olga Kurylenko), akiknek ugyan sikerült felrohanniuk a a legfelső emeletre a gáz elől, de van egy súlyos beteg lányuk, aki kénytelen volt egy hermetikusan lezárt buborékban élni, és most néhány emelettel lejjebb ragadt egyedül. A létfenntartókból fogy az energia, a gáz emelkedik, a segítség meg nem jön... Jaj, most mi lesz?

Egy izgalmas kis családi túlélő dráma - nem kevesebb, nem több. A tévés és egész estés produkciók között egyaránt otthonosan mozgó, de nem túl prolifikus Daniel Roby részben költségvetési, részben narratív okokból elhagyja a nagyobb kép bemutatását, és leginkább csak Mathieu, Anna és a buborékba zárt lányuk drámájára összpontosít, melyben a találékonyság, a szerencse és a balszerencse egyaránt fontos szerephez jut. Ugyan megoldásaiban hagy maga mögött kívánnivalót, dialógusaiban meg pláne, a film tempója, sodró lendülete kitartóan viszi előre a cselekményt egy olyan fordulat irányába, amely sokak számára hagyhat kívánnivalót maga után, de felfogható egyfajta egész estés allegóriaként is, melyben a Hang nélkülhöz hasonlóan a szülői felelősség ölt testet, aztán öröklődik tovább.

Duris és Kurylenko nem földrengetően, de azért elég hitelesen hozzák a gyerekükért bármire képes szülőket, és ugyan a forgatókönyv csak néha kívánja tőlük azt, hogy az elképzelhetőnél tovább tartsák vissza a lélegzetüket, azért hol egy védőszent siet a segítségükre kényelmesen elhelyezett oxigénpalackok és haz-mat ruhák formájában, hol pedig a balszerencse babrál ki velük ilyen-olyan nehezítések képében. De ez általában minden katasztrófafilmben így szokott lenni.

A drámát ugyanakkor némileg aláássa a l��nyukat, Sarah-t játszó Fantine Harduin meglehetősen limitált játéka, illetve a szájába adott dialógusok, továbbá az az érzés - meg a félsz? -, hogy ez a film lehetett volna sokkal merészebb, sokkal húsba vágóbb, hisz mégis csak egy olyan katasztrófáról van szó, amely az életben maradás legfontosabb feltételétől, a levegőtől fosztja meg az embereket, a túlélőket pedig lassú elmúlásra ítéli, miközben szinte karnyújtásnyira vannak egymástól. Vagyis egy lélegzetnyire.

Az Egy lélegzetnyire május 10-től látható a magyar mozikban. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.