Ősember - Kicsi az ős, de hős! - Kritika

A stop-motion animáció egyik úttörőjeként a brit Aardmannál soha nem arra helyezték a hangsúlyt, hogy az eleve obskúrusnak számító technológiát tökéletesítsék (mint teszik azt amerikai testvérstúdiójuknál, a Laikánál), sokkal inkább arra koncentráltak, hogy egyszerű formáikkal olyan történeteket meséljenek el, és olyan zsánerekbe tegyenek kirándulást, melyeket a korlátozott keretek miatt ki nem néznénk belőlük.

Legújabb bemutatójukkal, az Ősemberrel - melyet ismét a stúdió legfőbb agytrösztje, Nick Park rendezett - ennél tovább (visszább?) mentek: nem csupán az animáció minőségében vettek vissza (ami, ismétlem, náluk mindig is másodlagos volt), de a történetet is alaposan lecsupaszították, hogy ezúttal a legkisebbeknek kedvezzenek. Ami nem is feltétlenül baj, hisz minden animátornak ismernie kell a közönségét, de ennél a filmnél nem érezhető a narratív kockázatvállalás (értsd: a sztori minden pillanata jó előre kiszámítható), és a megvalósításban sincsenek nagy ambíciók (értsd: hiányoznak a gyurmán messze túlmutató, ámulatba ejtő akciójelenetek).

A film főhőse, a kőkorszaki Öcsi (Eddie Redmayne) és törzse nem nagyon merészkedik a környező vadonon túlra, így aztán csak akkor szereznek tudomást arról, hogy iszonyúan elszállt felettük az idő, mikor a bronzkorszak néhány felpáncélozott mamut és a könyörtelen Kupor úr (Tom Hiddleston) képében beköszönt hozzájuk, hogy azonmód el is üldözze őket lakhelyükről. Öcsi hamarosan a bronzkoriak városában köt ki, ahol megtapasztalja, hogy mindenki él-hal a fociért, ezért elhatározza, hogy törzséből csapatot toboroz, és kihívja Kupor bajnokait, hátha így visszanyerheti otthonát.

Talán nem kell hangsúlyozni, hogy a szigetországban mekkora hagyománya van a futballnak, főleg annak szélsőséges szeretetének, ugyanakkor csalódni fog az, aki igazán mélyreható és a stúdióra amúgy jellemző áthallásokra számít. A sportfilmes vonal a megszokott koreográfiát követi: jó előre tudhatod, hogy ki milyen szerepet tölt majd be a pályán, és mikor teszi azt. A kicsik persze közben a körmüket is lerágják, hisz ők még nem sok sportfilmet láttak életükben, a szülők viszont hiába várnák azt, hogy a film túlmenjen azokon a nyilvánvaló húzásokon, mint pl. hogy a kommentátoroknak valódi kommentátorok kölcsönözzék a hangjukat (illetve eredetiben a képüket is).

Poénok tekintetében sem olyan mély a merítés, mint általában: Öcsi törzse egymással könnyen összekeverhető, egyszerű, de jószívű figurákból áll, akik többnyire csak csetlenek-botlanak, míg a főszereplő a klasszikus "fish out of water" helyzetet követve csodálkozik rá a modern világra, és természetesen a filmnek van egy Gromitja is, méghozzá Kutylac, az eb módjára viselkedő malac képében, ami vagy aki természetesen minden olyan szereplőnél okosabb, aki vele szemben tud beszélni.

Nincs különösebb baj az Ősemberrel: a legkisebbek jót mulathatnak a hasra eséseken, a különböző ősállatokkal való mókás interakciókon vagy futballmérkőzés fordulatain, a nagyobbak viszont jogosan érezhetik úgy, hogy ezt a történetet már számtalanszor látták (kiindulópontját tekintve például legutóbb a Croodéktól), viccein meg már nagyon sokszor nevettek korábban. Ezúttal maximum csak mosolyogni lehet rajtuk.

Az Ősember - Kicsi az ős, de hős! február 15-től látható a hazai mozik műsorán. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.