Dumbó - Kritika

Max Medici (Danny DeVito) vándorcirkuszába új jövevény érkezik: Dumbo, a kiselefánt. A cirkuszigazgató öröme azonban hamar tovaszáll, mikor meglátja az újszülött hatalmas füleit: ezt az állatot ki fogják nevetni! Holt Farrier (Colin Farrell), a háborús veteránból lett állatgondozó és két gyermeke azonban hisz Dumbóban, és mikor egy balesetet követően a kiselefánt szárnya kap, az egész világ felfigyel rá - köztük a dúsgazdag Vandevere-rel, aki cirkuszbirodalmának következő sztárját látja Dumbóban, a különleges fülest pedig dívaként kezelt artistájának, Colette Marchantnak (Eva Green) kellene meglovagolnia a levegőben.

Mióta klasszikus meséinek élőszereplős újrái, átértelmezései és folytatásai rendre sikert aratnak, a Disney egyre mélyebbre és mélyebbre nyúl saját örökségében, hogy könnyű profithoz jusson. Csak idén négy ilyen jellegű filmet várhatunk az Aladdinon, Az oroszlánkirályon és a Demóna folytatásán át egészen a most debütáló Dumbóig, melynek eredeti változata alig négy évvel a Hófehérke és a hét törpe után került mozikba, és igazi klasszikusnak számít.

Viszont messze eljárt felette az idő. Az eredeti, bő egyórás rajzfilmben a címszereplő elefánt megelégszik azzal, hogy a maga zárt közösségében kitűnjön - nem álmodozik sem kalandról, sem szabadságról, és céljai elérésében szórakozott és hősies állatok segítik, az emberi szereplők teljesen háttérbe szorulnak. Ha ebben a formában valósították volna meg újra meséjét - amiben azért vannak örökérvényű üzenetek is -, akkor valószínűleg a közönség túl régimódinak, a közvélemény pedig állatellenesnek nyilvánította volna, hisz az eredeti moziban Dumbo csupán egy nagyobb ketrecre cserélte a régit.

Egyszóval jó döntés volt tágítani a mese világát, emberi szereplőket is bevonni a képbe, főleg hogy ezeket olyan színészek testesítik meg, mint Colin Farrell, Eva Green, Michael Keaton vagy Danny DeVito. Az írók azonban mégsem tudták jól kihasználni az így jóval nagyobbra nőtt játszóterüket: a karakterek unott karikatúrák, jelleműk úgy fejlődik, mintha átkapcsolnák őket, és nehéz vagy egyenesen lehetetlen rezonálni velük. Legrosszabbul a gyerekszereplők járnak, akiket ráadásul nem túl tehetséges kis színészek testesítenek meg, de igazából lehetőségük sincs a kibontakozásra, ugyanis jelleműk olyan papírvékony, hogy egyiküket simán elhagyhatták volna a sztoriból.

Hasonló unottság érezhető TIm Burton rendezésén is, aki több évtizedes rutinjára támaszkodva kisujjból hozza a színpompás képeket és túldimenzionált formákat, de ezek egyike sem igazán kreatív, ellenben üvölt a műteremtől, ami például A dzsungel könyvéről nem volt elmondható - pedig annak minden porcikája CGI volt.

A cselekmény öles léptekkel halad előre, és mivel megannyi pluszt zsúfoltak bele a sztoriba - karaktert és történést egyaránt -, ezért nem igazán van mód elidőzni olyan dolgok mellett, mint a jellemek és a hangulat. Ez alól talán csak a szappanbuborékból fújt elefántok cirkuszi száma jelenthet kivételt, amivel a film az eredeti mese rózsazsín elefántos hallucinációi előtt tiszteleg.

És mi a helyzet a címszereplővel? Megvalósítása remek, animációja cuki, mondhatni hibátlan, csak szegény nem igazán találja magát az események forgatagában, és szinte mindig ő a tárgya a leggyermetegebb poénoknak is. Egyszóval ebben a filmben még Dumbónak lenni sem túl hálás dolog.

---

A Dumbó március 28-tól látható a hazai mozik műsorán. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.