Dragon Quest Heoes II - Kritika

Különös öszvér a Dragon Quest Heroes. Egyrészről ugye a legszebb hack'n'slash hagyományokkal kérkedik, amit a készítők a Dynasty Warriors-játékok fémjelezte „musou” elemekkel öntöttek nyakon. Ez egész pontosan annyit tesz, hogy hőseink tonnányi ellenféllel küzdenek meg – gyakran kisebb seregeket kaszabolnak le rövid percek alatt –, teszik mindezt a lehető leglátványosabb módon, szemkápráztató giga-képességekkel söpörve tisztára a csatamezőt. Másrészről ott a címadó sorozat öröksége, azaz egy bűbájos szerepjáték, tele szeretni valóan pofozható szörnyekkel, kicsit bárgyú humorral és egy nem túl összetett, de szórakoztató történettel. A kettő elméletben nem feltétlenül egyeztethető össze, de ahogy az lenni szokott, a gyakorlat fittyet hány az elméletre, minek következtében az első rész egész komoly sikereket tudhatott magáénak. Nem csoda hát, hogy két évvel később befutott a második rész is, ami – bár nem bolygatta meg különösebben a jól bevált receptet – azért éppen elég fűszert adott hozzá, hogy az újszerűség ígéretével kecsegtesse a rajongókat. De vajon mindig jó, ami új? Sikerült a készítőknek felturbózni az első rész kicsit egyszerű játékmenetét?

Menten kiderül… de kezdjük az elején.

Egy sok évszázados béke alkonyán kapcsolódunk be a történetbe az ifjú kuzinok, Lazarel és Teresia révén, akik, bár harcosnak tanulnak mindketten, tudásukat aligha élvezhették ki ebben a végtelennek tetsző, békés időszakban. Egyébiránt a békét egy, a borzalmas háborúskodás nyomán születő prófécia kényszerítette ki, mely jóslat rettenetes sorsot jövendöl a világnak, ha a népek megint egymásnak mernek feszülni. Ez most mégis megtörténik és az ifjak akaratlanul is az események fősodrába keverednek – főképp azért, mert az ellenséges sereg vezére régi barátjuk és akadémiai bajtársuk, Cesar herceg. Persze, ahogy az minden rendes történetben illendő, a dolgok mögött ármány és rejtély lapul, így hőseink nem tehetnek mást, mint hogy nekivágnak a hosszú útnak annak reményében, hogy megtalálják az igazi bajkeverőket. Útjuk során aztán megannyi egyedi – és a széria rajongói által ismert – figurába botlanak, hogy aztán… de hadd ne meséljem el a történetet, fedezzétek fel ti magatok. A lényeg, hogy a Dragon Quest Heroes 2 sztorija, ha nem is a legeredetibb, éppen elég érdekes ahhoz, hogy fenntartsa az érdeklődést.

De hát ugye a műfaj kedvelői nem feltétlenül a történetre kíváncsiak, igaz? Lássuk hát, mit kínál a játékmenet.

A „hack and slash” játékok egyik legnagyobb rákfenéje a monotonitás szülte viszkózus unalom, midőn a játékmenet a kezdeti izgalmak elmúltával már csupán egy karalábé szintjére süllyesztett agyműködéssel élvezhető. S bár be kell valljam, hogy egy-egy hosszabb munkanap után talán ennek is van létjogosultsága, többnyire az ember egy ínhüvelygyulladásnál valamivel tartalmasabb elfoglaltságot remél egy játéktól. Örömhír hát, hogy a Dragon Quest Heroes második etapja igyekszik nem beállni a sorba, hanem inkább tanulni az előző rész, illetve a nagy elődök hibáiból.

Rögtön nyitásként nyoma sincs már az első rész feltördelt, szakaszos, misszió alapú történetvezetésének. Nincs többé egyetlen menü, ahonnan a listaszerűen felkínált feladatok között böngészve toltuk, görgettük magunk előtt a sztorit. Helyette kapunk egy sokkal szerepjáték közelibb, viszonylag nyitott világot, amit kedvünkre deríthetünk fel. Mocsarakat, falvakat, erdőket fedezünk fel, miközben küldetésről küldetésre haladunk, emitt ládákat, amott rejtett mellékutakat, vagy hátrahagyott kincseket találva… és persze számtalan, aranyosan gonosz lénnyel pofozkodva. Az élmény így sokkal harmonikusabb és a színes, rajzfilmszerűen kedves világ egyszerűen elragadó.

A területek a központként használt városon, Accordián túl két nagy kategóriára bonthatók. Az első kategória a Vad Zónáké (Wild Zones), melyek leginkább az eredeti Dragon Quest-játékokban megismert és szeretett felderítés örömét igyekeznek átcsempészni a DQH2-be. Egyfajta kalandos átvezetők ezek két Háborús Zóna között (War Zones), telve szörnyekkel, kincsekkel, küldetésekkel, illetve itt-ott fellelhető opcionális mini-bossokkal. Én személy szerint nagyon élveztem bóklászni ezeken a hangulatos térképeken, de kétségtelen, hogy megtörik a harcok és a történet lendületét, így sokan fogják őket fölöslegesnek érezni.

Cserébe a játék és a történet gerincét adó Háborús Zónák pörgősek és változatosak. Itt mutatja meg a Dragon Quest Heroes 2 az igazi szépségét, különösen, hogy a készítők odafigyelésének hála ezek a zónák korántsem olyan repetitívek, mint voltak az első részben. Míg ott majd minden pálya egyfajta toronyvédős mulatságba futott ki, itt a várostromtól a csapdákkal teli kazamatákon át, a teleport rejtvényekkel megtűzdelt pályáktól a monumentális boss harcokig minden akad. S bár eleinte egész aprók ezek a térképek, ahogy haladunk előre a történetben, úgy válnak nagyobbá és nehezebbé, míg a végén egy-egy pályán szappanopera epizódokat megszégyenítő hosszúságú időt fogunk eltölteni.

Ezen változás – a toronyvédő pályák számának radikális csökkenése – szükségszerűen megvariálta az ellenfelekből eső Szörnyérmék (Monster Coin) értékét és működését is. Míg az első részben érthető okokból stratégiai fontosságú volt az érmék használata, itt sokkal inkább látványos powerupok csupán, amiket kedvünkre használunk, avagy ignorálhatunk is (kivéve azon kevés pályát, ahol a specifikus érmék nélkül szinte lehetetlen továbbhaladni).

Üdvös újdonság továbbá a szakmák bevezetése – nem ismeretlen fogalom ez a Dragon Quest-játékokat gyakran nyüstölők körében –, igaz, jelen esetben csak a két fő karakter képes megváltoztatni hivatását. Így, ha valaki nem szeretne valamely kísérővel játszani, mégis irigyli azok különleges stílusát és / vagy fegyverzetét (mert a szomszéd füve mindig zöldebb), akkor immáron adott a váltás lehetősége. A dolog egyetlen hátulütője, hogy szakmaváltásnál megszerzett szintjeink eltűnnek, és kezdhetjük a fejlesztgetést a kezdetektől. A fejlesztés ugyan nem vesz sok időt igénybe, de sokakat – így engem is – némileg eltántoríthat a szakmák bátor cserélgetésétől.

Az első rész egyik legnagyobb kihagyott ziccere a többjátékos mód hanyagolása volt, ám ezúttal ez is orvoslásra került, így aztán a játékos kedve szerint oldhat meg sztori küldetést, vagy gyűrhet le speciális mágikus labirintusokat más játékosokkal. Összesen négyen keveredhetnek egy csapatba, ahol aztán együtt (hacsak a küldetés máshogy nem kívánja) egyelhetik az ellent töretlen buzgalommal, atyafias összefogással.

Végezetül vigyázó tekintetünket vessük a játék pofás felére is, mert bizony jelenleg ez az egyik legcsinosabb „Warriors” típusú játék a piacon. Színes, élénk, kiválóan animált holmi ez, ami szinte lekívánkozik a képernyőről bűbájos rajzfilm grafikájával és sikerül elérni azt, hogy még az erőszak se legyen bántó vagy közönséges. A legklasszikusabb DQ-dallamokat felsorakoztató soundtrack, illetve a kiválóan előadott váltogatható japán és angol szinkron tovább emeli a hangulatot, még az egyébként kicsit pofátlanul erőltetett akcentusok ellenére is.

A Dragon Quest Heroes II PC-re és PlayStation 4-re jelent meg, mi utóbbin teszteltük.