Álom doktor - Kritika

Pont Stephen King egyik írásában mesélt arról, hogy a műveket nem lehet befejezni, maximum abbahagyni. Úgy tűnik, King az egyik legnagyobb mesterművének tartott Ragyogást inkább félbehagyta, semmint abbahagyta, ugyanis az évek során többször is visszatért a történethez, előbb saját minisorozatot forgatott az eredeti könyvből (mert hát híresen gyűlöli Stanley Kubrick változatát), aztán írógépet ragadott, hogy leszövegezze, miként alakult a néhai Jack Torrance fiának, Danny-nek az élete.

Az Álom doktor könyvváltozata nem ér a Ragyogás nyomába, de igazából nem is próbál meg felnőni hozzá, inkább egyfajta hosszú epilógusként funkcionál vázlatos történetével, Kingtől már sokszor hallott belső vívódásaival. Olyan érzés ezt a könyvet olvasni, mintha úgy isten igazából csak az utolsó sorok miatt íródott volna az egész, melyben Jack Torrance egyfajta megváltást nyer - olyat, ami nem adatott meg neki a Ragyogásban. Mindezzel együtt az Álom doktor a maga ponyvaregénybe illő felületességével leginkább a Ragyogástól függetlenül működik igazán: visszautalásait akár el is lehetne felejteni, hogy kizárólag arra koncentráljunk, hogy küzd meg egy természetfeletti képességekkel rendelkező páros egy ilyen tulajdonságokon élősködő bandával.

A film ezzel szemben sokkal szorosabban köti magát a Ragyogáshoz, és ez nem feltétlenül áll jól neki - mert a regényhez hasonlóan Mike Flanagan rendezése sem tud felnőni Kubrick kultusz-klasszikusához, de míg a regény nem is tesz erre próbát, a film már annál inkább. Volt is ebből vita King és Flanagan között, és az Álom doktor döcögős befejezését látva ezt meg is értjük. Az Oculus, a Bilincsben vagy A Hill-ház szelleme rendezőjeként Flanagan kidolgozott már magának egy saját, jól működő stílust, melyben a színvilág, a tempó és hangulatvilág egyéni összképet teremt - nem beszélve a fehéren világító szemekről! -, így meglehetősen disszonáns élmény volt látni, hogy utolsó harmadában a rendező félreteszi ezt, hogy képi világával, zenéjével és karaktereivel együtt elkezdje imitálni Stanley Kubrick Ragyogását, mintha már egy másik rendező másik filmjét néznénk.

Kár ezért a durva váltásért, első száz percében ugyanis az Álom doktor remekül működő egészet alkot, melyben egy elveszett ember újra megleli önmagát, és közben érdekfeszítő elmeharcot vív egy egészen sajátos vámpírklán ellen. Flanagan remek párbeszédekkel és ügyes vizuális trükkökkel hidalja át a regényben meglehetősen körülményesen leírt fejpárbajokat, melyben Danny, Rose és Abra próbálják meg egymás gondolatait kijátszani. Más rendező kezében mindez talán szemforgató humbugnak tűnne, de Flanagan tisztában van azzal, hogy mi az, ami működik a vásznon és mi az, ami kizökkenti nézőjét.

De még a határozott rendezés és írás is földbe állna, ha a színészek nem tudnák eladni King elszállt gondolatait. Sajna a kis Abrát alakító Kyliegh Curran nem nagy felfedezés, meglehetősen gépiesen teszi a dolgát, még szerencse, hogy az a Ewan McGregor játssza partnerét, akinek tekintetében ugyanolyan erősen ragyog a fájdalom és a magány, mint ahogy a törődés és az erő is. A film igazi sztárja viszont egyértelműen Rebecca Ferguson, akinek ugyan volt idén néhány melléfogása különböző gonosztevőkkel (gondolunk itt az új Men in Blackre vagy a Király ez a srác!-ra), de ezúttal minden tekintetben lehengerlő, ahogy egyszerre sugároz túlfűtöttséget és hideg kimértséget; lefegyverző és zavarba ejtő jelenést visz a vászonra, a King-adaptációk egyik legjobb főgonoszát megalkotva.

Ha a film megmaradt volna a visszafogottabb kötődésnél, és utolsó harmadában nem akart volna hirtelen több lenni annál, mint ami, akkor az Álom doktorról úgy beszélhetnénk a jövőben, mint minden idők egyik legjobb King-adaptációjáról, így viszont csak úgy fogunk, mint egy jól sikerült King-mémről.

---

Az Álom doktor (Doctor Sleep) november 7-től látható a hazai mozik műsorán. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.