Devil May Cry HD Collection - Kritika

Az ördög is sírhat - hirdeti a cím és vélhetően azt a szemérmetlen lustaságot, amivel ez a HD gyűjtemény készült, még ő is megkönnyezné. Ha egész őszinték akarunk lenni, ez nem más, mint a 2013-ban megjelent PlayStation 3-as újrakiadás… nos, kiadva újra. Bizony, néhány igazán apró változtatáson kívül – ilyen az 1080p képfelbontás, illetve az átvezető animációk teljes képernyőre feszítése – gyakorlatilag semmit… SEMMIT nem változtattak a csomagon, ezt pedig még az amúgy alacsony árfekvés sem igazán tudja feledtetni velünk. A látványvilág majdnem két évtizedes, az irányítás nemkülönben, márpedig 2018-hoz kényelmesedett érzékeinknek ez már vajmi kevés lesz. Talán csak a hangulat az, ami szebben öregszik, meglehet, mostanra már láttunk ebben a műfajban is jobbat, érdekesebbet.

De kezdjük az elején.

Az ifjabb olvasók számára hadd meséljem el pár szóban, mit is kínál a Devil May Cry. A történet középpontjában a saját démonvadász ügynökségét futtató Dante áll, aki akarva-akaratlanul belekeveredik a Menny és Pokol közt folyó árnyháborúba. Nephilimként, azaz mindkét faj képviselőjeként hatalma és jelenléte sorsdöntő lehet, bármely oldal mellett is tegye le voksát, ez a tény pedig mindkét felet elkeseredett lépésekre sarkallja. Hősünknek így nincsen más választása, mint felmarkolni két, védjegyéül szolgáló pisztolyát, Ebonyt és Ivoryt, illetve iszonyat méretű vajazó kését és a végére járni a dolgoknak. Innentől indul a hack 'n' slash kalandjáték, ahol Dante küldetésről küldetésre járva szecskázza az ellent, miközben igyekszik minél vagányabbnak tetszeni… a stílus a játék egyik legfontosabb eleme. Hősünket olykor rejtvények lassítják (a sorozat előrehaladtával egyre kevésbé), máskor ügyességi részek, de alapvetően a harc áll a játék fókuszában.

Olyannyira, hogy minden összecsapásunkra már reptében, azaz harc közben kapunk értékelést az angolszász osztályozási rendszer szerint, F és S között (később már tripla S-ig is felszaladhat a mérő), attól függően, mennyire jampecül adtunk kabátot a ránk rontó förmedvényekre. Szédítő kombinációk, illetve a pisztoly és kard együttes használata teszi a harcot látványossá és intenzívvé, amit már csak az alkalmanként felvett, legyőzhetetlen démon forma tud megfejelni. A ránk rontó rémek aránylag változatosak, a főellenfelek pedig kellően irritálóak ahhoz, hogy még most, közel húsz év múlva is kihívást jelentsenek. Két küldetés között aztán kedvünkre fejleszthetünk és vásárolhatunk… majd indulhat is újra a mócsing-expressz.

Én a magam részéről hiszem, hogy az első rész találta el a legjobban a hangulatot… teszem ezt úgy, hogy régi vonalas Resident Evil-rajongóként közel áll a szívemhez az első felvonás sötét ecsettel felvázolt, gótikus-modern világának atmoszférája, a nyomasztó zene meg persze a bizarr, földtől elrugaszkodott ellenfelekkel való tusakodás. Mind ritmusában, mind vizualitásában a tökéletességig csiszolt a nyitóepizód, fejtörőivel és máig kihívást jelentő küzdelmeivel egyetemben. S bár a játék korából fakadó esetlenségeket alkalmasint épp olyan nehezen nyeljük majd le, mint a száraz Algopyrint, úgy gondolom, hogy ez a rész még 2018-ban is megállja a helyét.

Mielőtt azonban elégedetten csettintve nyúlnánk a „megrendel” gomb irányába, következzék a fekete leves. A második rész ugyanis pont olyan, mint a baltával metszett bonszáj… darabos és csonka. A felvizezett atmoszférát és a bugyuta sztorit sajnos még a két főhős – Dante és a démoni titkárnő, Lucia –, sem tudta megmenteni. Hiába a szokottnál is dögösebb zene, meg a karakterek védjegyezte, két fajta játékstílus – az, hogy tovatűntek az első rész ravasz rejtvényei, illetve egész egyszerűen elkopott a harcokból a kihívás, jól mutatta, hogy az eredetit jegyző Hideki Kamiya öröksége elkótyavetyélődött az új csapat kezében. Így pedig a második rész egy új etalon helyett alig lett több, mint a nagy előd fogyatékkal élő kisöccse.

Nyilván erről a Capcom fejesei is értesültek, ha máshonnan nem, hát a tolólappal irodájukba préselt panaszos levelek szökőárjából biztosan, mert a harmadik részhez már nagy műgonddal fogott hozzá a csapat. S bár az első rész különös, megfoghatatlan hangulatát nem sikerült ismét képernyőre csábítaniuk, szinte minden más tekintetben ráfejeltek a legendássá vált nyitó epizódra. Őrült gyors harcok, vagány helyszínek, mélyebb karakterek, lélegzetelállító átvezető animációk szegeztek minket a fotelbe. Dante saját harci stílusokat kapott – ezek a cselvető, a kardmester, a pisztolyhős és a királyi gárdista –, így a magunk stílusához igazíthattunk minden egyes pályát. Bár a legendát az első rész teremtette meg, etalonná mégis a harmadik rész vált.

Bármennyire is műfajteremtő is azonban a trilógia, hiába az 1080p-re való felskálázás, ezek a játékok öregek, mint az országút. A textúrák alkalmasint olyanok, mint az elázott tapéta, az átvezető videók korossá váltak és mi tagadás, a vagány harci animációk is kezdenek egy nyugdíjas otthon szervezte táncestre emlékeztetni. Cserébe a zene még mindig kiszaggat minket a nadrágból… dögös és pulzáló, vagy éppen karszőrborzolóan nyomasztó… ahogy a hangulat és a stílus is kortalan, akár egy örökzöld mozi.

A Devil May Cry HD Collection március 13-án jelent meg PS4 és Xbox One konzolokra, valamint számítógépekre, mi a Sony gépén teszteltük. Az idei év további megjelenéseiért és tesztjeiért látogass el folyamatosan frissülő játék-kalendáriumunkhoz.