Pusztító - Kritika
Pusztítóan lassú tempó
Remegő lábú, kopottas-ráncos nyomozónő sántikál egy gyilkossági helyszín felé. Kollégái szemüket forgatják, de nem mondanak ellent neki, ugyanis a nő szemei sötéten izzanak. Később kiderül, hogy 17 éve fortyog benne a harag, és az táplálja ezt az izzást is, ez ad neki életerőt.
Nicole Kidman játssza Erin Bell detektívet, akit rendesen megszívatott az élet. Majd két évtizeddel ezelőtt kollégájával, Chrisszel (Sebastian Stan) beépültek egy rablóbandába, hogy akció közben buktassák le azt. Bell jelenlegi állapota mutatja, hogy ez az akció valószínűleg balul sült el, de most végre revansot vehet, ugyanis sok-sok évnyi bujkálás után újra felbukkant a banda egykori vezetője, Silas (Toby Kebbell).
A Pusztító akár lehetne egy az úgynevezett LA noirok hosszú sorában, melyben a korrupt zsaru szembeszáll a betondzsungelben a nálánál sötétebb lelkű gonoszokkal, hogy nem csak velük, de saját múltjával is leszámoljon, ám az ilyen zsánerfilmeknek - meg úgy általában a noiroknak - férfi a főszereplőjük, a Pusztítónak viszont nő, és ez nem csupán a trendek követése miatt van így. Bellt ugyanis leginkább az anyai ösztöne hajtja előre, illetve az az elkeseredettsége, hogy egész élete gallyra ment, lánya előtt sem tudott megfelelni, tulajdonképpen csődöt mondott anyaként.
Nicole Kidman nagyot játszik Bell szerepében: mellette mindenki csak asszisztálhat. Szikrázó kék szemeit ijesztő vörös karikák és fekete ráncok övezik: nyugtalanító érzés ezzel a tekintettel szembesülni, de mégsem tudod levenni róla a szemed. Erről Karyn Kusama, A meghívás és a Bunyós csaj kemény tapasztalatokat szerzett rendezőnője is gondoskodik, ugyanis előszeretettel alkalmaz extrém közeliket Kidman szemeiről. Talán kicsit sokat is.
A Pusztító legnagyobb baja a tempóban keresendő: fájdalmasan lassan halad előre, és jó sokat elidőzik Bell szenvedésén, hogy aztán lassan továbbrugdossa remélhető megváltása felé. És emiatt mi is el tudunk időzni azon, hogy hiába szakítják meg a poroszkálást úton-útfélen meglehetősen kiszámítható flashbackek, a cselekmény igazából pofátlanul egyszerű: Bell múltjának egyik szereplőjétől a másikig vánszorogva csoszog előre a megfejtés felé, és szinte egyszer sem tér le az útról. Eljut A-tól B-ig, aztán B-től C-ig, C-től pedig D-ig és így tovább.
Parázsló tekintete, és lassan feltárulkozó belső vívódása azonban nem hagyja, hogy lecsatlakozzunk a történetről, a befejezés poétikussága és váratlansága pedig minden szenvedéséért kárpótol - szerencsére nem csak minket, hanem Bellt is, akivel addigra már megtanultunk együtt érezni.
A Pusztító január 24-től látható a hazai mozik műsorán. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.
Pozitívum
- Nicole Kidman minden pillanata
- Költői és eszes lezárás
- Csavar egyet a noiron
Negatívum
- Végtelenül egyszerű cselekmény
- Büntetően lassú tempó
Végszó
Nicole Kidman egyszemélyes show-ja egy haraggóccá aszott rendőrnő szerepében, aki könyörtelenül végigcsoszogja a poklot azért, hogy revansot vegyen a múlton és megváltsa saját magát. Lassú tempójával és lecsupaszított cselekményével a film nem kínál túl felhőtlen szórakozást, de ha felveszed a ritmusát, akkor már-már spirituális élményben lehet részed.
KRITIKA: Pusztító
