Csillag születik - Kritika
Mindenki tehetséges valamiben, de nem mindenkinek van mondanivalója
Mint egy refrén nélküli dal, olyan ez a film. Remek a ritmusa, fülbemászóak a dialógusai, és szimpatikusak az előadói, de hiába várnád azt a sort, azt a pillanatot, amikor egy szépen csengő filmélményből felejthetetlen lesz. És ami még ennél is nyugtalanítóbb érzés, hogy mintha magát a dalt is hallottad volna korábban.
Persze, már csak azért is ismerős az érzés, mert a Csillag születik története négyszer is megjárta korábban a vásznat (1932-ben, '37-ben, '54-ben és '76-ban), és a maguk idejében mind nagy siker volt; az Oscarig is eljutottak, és bekerültek az egyetemes köztudatba - főleg a két legutóbbi Judy Garlanddal és Barbra Streisanddal. De ha nem a filmeket nézzük, a történet akkor is ismerősnek hathat, hisz szegről-végről hasonlít a koldus és királyfi meséjére, habár jóval több benne a glitter meg a romantika.
Miért gondolhatta hát előbb Clint Eastwood (aki Beyoncéval a főszerepben képzelte el a filmet), aztán Bradley Cooper azt, hogy érdemes éveket szánni az életükből ennek a történetnek az elmesélésére? Külsőleg változott ugyan a zenei ipar, az albumeladások a háttérbe szorultak a fellépések fontosságával szemben, és aki nem teregeti ki a közösségi hálókra az életét, annak nincs is, de az alapok ugyanazok maradtak: a zenész és a sztár között elég nagy tud lenni a szakadék.
A történet elején Jackson Maine (Bradley Cooper) még egyszerre mindkettő: stílusában valahol a grundge és a southern rock között mozgó előadó (az írókat Kurt Cobain inspirálta, Cooper viszont Eddie Veddertől, a Pearl Jam frontemberétől kért tanácsot), aki barátai és kollégái intése ellenére se nagyon foglalkozik az egészségével. Alkoholizmusából még akkor sem tér magához, mikor megismerkedik a pincérnőként dolgozó Ally-vel (Lady Gaga), akiben meglátja a tehetséget. Kettejük között szerelem szövődik, Jackson pedig meg akarja mutatni a világnak az Ally-ben rejtőző tehetséget. A világ pedig hallgat a szavára: a nőből egyik napról a másikra sztár lesz, de közben függőségének hála a férfi egyre lejjebb csúszik, és félő, hogy Ally-t is magával rántja az előtte tátongó sötétségbe.
A film első fele bámulatos: tanítani való természetességgel, humorral és bájjal mutatja be két ember egymásra találását - zenében, gondolatokban, érzelmekben egyaránt. Magával ragad a vonzalom, egy pillanatra se érzel mesterkéltséget, és még arra is simán rálegyintesz, hogy egy parkolóban eldúdolt dalszövegrészletből másnapra teljesen kidolgozott, betanult és jól előadott dal lesz: mesét látsz, de emberi szempontból teljesen hiteleset. Ez leginkább Cooper, a rendező és színész érdeme, habár Gaga is meggyőző, de aki látta már őt az American Horror Story-ban, azt nem érheti meglepetésként, hogy a díva tud játszani (hát még énekelni).
Nem lehet érezni, hogy a film a szádba akarna rágni üzeneteket: a párbeszédek is inkább a karakterek színesítésére szolgálnak, nem pedig arra, hogy úton-útfélen kinyilatkoztassanak, egy idő után viszont egyre inkább tűnhet úgy, hogy Coopernek nem is igazán van mondanivalója. Bele-belekóstol a dolgokba: egy heves vita erejéig előkerül a zenei elkurvulás, hogy Ally kiárusítja a hangját és a megjelenését a menedzsere által elképzelt sztárimázsnak, de aztán elfelejtődik az egész. Szintén csak hálósan kerül előtérbe Jackson és a nálánál jóval idősebb féltestvére (Sam Elliott) közötti kapcsolat, melyben ott van a potenciál, de mégis túl szellős ahhoz, hogy érzelmileg komolyabban hasson. Ugyanakkor örvendetes, hogy a sztársággal kéz a kézben járó színpadiasság ellenére a film kerüli a teátrális jeleneteket (egy katasztrofálisan sikerült díjátadót leszámítva): nincsenek nagy kirohanások, sem harsány összeborulások, van ehelyett két ember, akik feltétlenül szeretik egymást.
Sajnos a mellékágaknak köszönhetően a második felében mégis kicsit szétszalad a film, így fennáll annak a veszélye, hogy pont akkor csatlakozol le róla, amikor a legjobban rá kéne tapadnod, mert a kétségkívül drámai lezárás így nem biztos, hogy beviszi azokat a gyomrosokat, melyeket a film első fele készített elő. Pedig benne volt az ígéret, hogy ebből a filmből csillag szülessen.
A Csillag születik október 4-től látható a mozikban. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.
Pozitívum
- Nyers, csöppet sem színpadias érzelmek
- Remek színészi játék, még annál is jobb rendezés
Negatívum
- Kár, hogy a második felére kissé elbátortalanodik
Végszó
A Csillag születik nyers érzelmekkel dolgozó, őszinte szerelmes filmnek indul, hogy második felére jelentősen veszítsen a fókuszból. De még ez sem változtat azon a tényen, hogy Bradley Cooper személyében immáron egy figyelemreméltó rendezőtehetséget is köszönthetünk.
KRITIKA: Csillag születik
