Csábítás - Kritika

Nem értem a cannes-i filmfesztivált. Sem a szelektorokat, sem a zsűrit. Az előbbieket azért, mert versenybe válogatták Sofia Coppola legújabb rendezését, az utóbbit pedig azért, mert rendezői díjjal ismerték el a művet, mely mind a látottak, mind a direktori karrier szempontjából nonszensz döntés. Persze, elméleteim vannak, hogy történhettek meg ezek a dolgok. Például Sofia Coppola kárpótlása a fesztivál részéről: a Marie Antoinette-et 2006-ban anno kifütyülték Cannes-ban, és ezzel a kissé méltatlan bukással pedig sok szempontból a film forgalmazása is zátonyra futott. (Aztán 2013-ban a Lopom a sztáromat újfent kifütyülték, ám ezúttal joggal.) Egyszóval picit értem én Thiérry Frémaux művészeti igazgatót: gesztust gyakorolt Coppola és egyben Hollywood felé, hiszen a Csábításon túl nem volt más stúdiófilm a hivatalos versenyben. A Pedro Almodóvar vezette zsűri döntése kapcsán viszont igencsak légből kapott indokok jutnak eszembe, hiszen a Csábítás gyakorlatilag Sofia Coppola eddigi rendezői pályafutásának lenullázása.

Ez a film ugyanis egy nettó hollywoodi termék. Persze, lehet vitát nyitni annak kapcsán, hogy azzal, hogy az Elveszett jelentés után Sofia Coppola saját világát és filmnyelvét ismételgette a dögunalomig, jót tett-e vagy sem, az viszont tény, hogy a kezdeti, egyéni hangvételű sikerfilm után nem tudott auteur-ként továbblépni, a már említett Lopom a sztárom pedig már valóban kínos próbálkozás volt.

Ellenben a Csábítás precíz direktori munka, viszont semmiféle egyediség nincs benne. Multiplexbe való tucatfilm. De még annak is a szuperkonzervatív fajtája. Mert azért az eléggé vicces, hogy a Thomas Cullinan A Painted Devil című regényből készült 1971-es, Don Siegel rendezésében és Clint Eastwood főszereplésével készült Csábítás (A tizedes háreme címmel ismert Magyarországon) sokkal markánsabb és vagányabb film, mint a 2017-es verzió.

Sofia Coppola kifejezetten burzsoá módon közelített az irodalmi nyersanyaghoz (azt mindenki határozottan állítja, hogy nem a Siegel-verziót vették alapul), egyfajta tézisfilmben gondolkodott. Ez a moziban ülve elsőre nem triviális, ám miután Coppola és Kidman kifejtette, hogy ez bizony feminista megközelítése a történetnek, össze is áll a puzzle.

Coppolának nem volt fontos, hogy szexi filmet készítsen – ezen a téren nem is gyakorlott –, sokkal inkább a lelki manipuláció folyamata érdekli. Hogy a kifejezetten visszafogott Farrell matiné szinten szemtelenkedik a nőkkel, inkább egyfajta nemi felsőbbrendűségi harcot bont ki, mintsem egy szenvedélyekkel teli drámát.

Sofia Coppola valóban nem a Siegel filmjének remake-jét készítette el, mivel annak több cselekményszálát is mellőzte, sőt igazából a katona karakterének a háttere sem érdekes a számára. Colin Farrell kihozza a szerepből, amit ki lehet, de már csak a koncepció miatt sem tud olyan átütő lenni, mint a figurát korábban megformáló Clint Eastwood, aki anno egyetlen kegyetlen mosollyal több életet vitt a karakterbe, mint a kollégája jó másfél órán keresztül. Nicole Kidman viszont kifejezetten jó, neki való a kontrollmániás nő szerepe, de talán egy fokkal jobb alakítást nyújt nála Kirsten Dunst – ő az egyetlen, akinek jutott valódi érzelmi feladat, és élt is a kínálkozó lehetőséggel. A díjat azonban mégsem ő hozta el Cannes-ból, hanem a rutinfeladatot teljesítő Coppola, aki ezzel második nő a filmtörténelemben, aki rendezői díjat nyert a francia filmfesztiválon. Ez is egyfajta kiválóság.

A Csábítást szeptember 7-től játsszák a magyar mozik. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban.