Crash Bandicoot N. Sane Trilogy - Kritika

A játékok remasterelése, felturbózott újrakiadása virágkorát éli. Viszonylag olcsón kivitelezhető, nem kell semmit alapjairól felépíteni, és a potenciális nosztalgiafaktornak köszönhetően a cégek óriásit tudnak spórolni a reklámkampányon. Ennek ellenére léteznek katasztrofális remasterek, de mielőtt még bárki a szívéhez kapna, szerencsére a Crash Bandicoot N.Sane Trilogy nem tartozik közéjük. Nem is annyira remasterrel, sokkal inkább remake-kel van dolgunk, hiszen nem csak a textúrákon finomítottak, nem csak a régi, “lebegős” irányítási sémát igazították helyre a Vicarious Visions fejlesztői, hanem huszonévekkel ezelőtti gyermeki szeretetük felnőtt odaadás-változatát öntötték munkájukba. A végeredmény így nem is lehetett más, mint egy modern elvárásoknak tökéletesen megfelelő, élvezetes nosztalgiabomba.

Crash Bandicoot, Crash Bandicoot 2: Cortex Strikes Back és Crash Bandicoot: Warped - ezt a három klasszikus Naughty Dog-platformert kapjuk kézhez ehelyütt, csicsás, 2017-es csomagban. A Vicarious Visions azonban nem szimplán új bőrt húzott egy nosztalgiacsontvázra: nem, ők az eredeti játékokhoz 100%-ban hűen újraépítették a trilógiát, azzal a különbséggel, hogy építőkockáik totálmodernek voltak - és ezzel mentek szembe a legelső bekezdésben megidézett attitűdnek.

Az első három Crash Bandicoot-játék hatalmas erénye volt, hogy az áthidalandó akadályok legyőzéséhez szükséges időzítés kikényszerítésének mérnöki-gyönyörű ütemtervével rendelkeztek. A trilógia ezt tökéletesen hozza, mint ahogy a három játék már a kilencvenes években is különbözőképp irányítható három hősének (akik persze papíron egyetlen rágcsáló, Crash) irányítási buktatóit is. Ez alatt azt értem, hogy az első játék Crash-figurája sokkal nehézkesebben mozdult, mint például a Warped könnyed balettpatkánya, utóbbi víz alatti részeiben pedig az új változatban sem túlságosan élvezetes Crash-sel úszkálni. És ha már itt tartunk: a Warped motoros és jetskis betétei például az eredeti változatnál sokkal nehezebben irányíthatóak a túlságosan lebegős, csúszkáló animációknak köszönhetően. Ezek azok a ritka pontok, ahol érezni, a remaster azért bizonyos dolgokban mégiscsak különbözik az eredeti játékoktól.

Ugyanakkor az ilyen apróságoktól összességében élvezetesebb, mi több egy kicsit könnyebb is lett a három epizód. Utóbbit persze tessék úgy érteni, hogy bár bizonyos részeken még mindig bitang nehéz a Crash, de már nem annyira frusztráló módon, mint régen. A grafikai felújítás miatt letisztultabb képi világnak és az áramvonalasabb irányításnak köszönhetően sokkal kevesebbszer mérjük majd el az ugrási távokat, magabiztosabban vehetjük fel a harcot a még mindig nagyon gonosz főellenségekkel, és összességében ritkábban támad majd ingerenciánk a kontroller földhöz csapására, hiszen láthatólag a saját hibánk miatt halálozik el Crash, nem pedig a technikai csiszolatlanságok okán.

Ebből következik is, hogy a vizuális megvalósításra, felturbózásra egy szavunk sem lehet: minden egyes környezeti elemet újrarajzoltak a készítők. Félreértés ne essék, formailag minden ugyanúgy néz ki, mint régen, csak részletesebbek, élesebbek, a színeik élénkebbek, az árnyékaik mélyebbek. A környezet, a tárgyak és a figurák nüanszai kidolgozottabbak, apró toldások és ötletek járulnak ahhoz hozzá, hogy az egész kiszakadjon a nosztalgia véres karmából, és több legyen puszta bőrlehúzásnál: modern létjogosultsággal bíró játék váljon belőle. Akik pedig PS4 Pro masinával és megfelelő kijelzővel is rendelkeznek, azok pedig a 4K felbontás áldásos hatását is kiélvezhetik, amiben még élőbbé válik az amúgy is bájos, már-már rajzfilmszerű grafika.

Ehhez pedig a hangok is hozzáteszik a magukét: ha nem is a régi Crash-ek fülbemászó dallamait kapjuk meg egy az egyben, de az új, áthangszerelt aláfestő zenék hasonlóan energikusak és lendületesek, az effektek pedig kiválóak. Ahogy a bandikut lépteinek zaja megváltozik homokról kövekre lépve, vagy ahogy Polar morgásai keverednek a kardszárnyú delfinek "csiripelésével", nos, attól igazán életre kelnek a pályák.

Apropó pályák: a Vicarious Visions fejlesztői tökéletesen hűek maradtak a játékok felépítéséhez, és ilyen szempontból ez a Crash első részének nem tett túl jót. Ennyi év távlatából még inkább érződik rajta, hogy akkoriban a Naughty Dog is tapasztalatlanabb volt, így a pályák sokkal inkább repetitívek, a dizájnjuk pedig ötlettelenebbnek tűnik a két folytatásban látottaknál. Ugyanakkor a Vicarious Visions csapata mindent megtett, hogy ezeket a különbségeket apróságokkal elmossa. Például több szintet is elláttak teljesen új, úgynevezett “gem path”-ekkel, olyan ösvényekkel, amelyeket újra be kell járnunk a szinte száz százalékos teljesítéséhez. Természetesen az eredeti játékok titkaihoz, rejtvényeihez nem nyúltak - csak könnyed kézzel bővítettek, de az a kevés, amit a remasterbe beletettek, az az ezernyi apró részletre való szeretetteljes odafigyelés, aranyat ér. Mindhárom játékot ellátták a Time Trial lehetőségével (na jó, a harmadik részben alapból volt ilyen), ami szinte NG+ módjára nyitja meg újabb és újabb végigjátszások lehetőségét.

Ahogyan az is nagy plusz, hogy Crash húgával, Cocóval is végigvihetjük a pályák nagy részét, még akkor is, ha ez a játékmenetben egyáltalán nem érvényesül, pusztán kimerül a másképp animált mozdulatok sokaságában (vagyis ugyanúgy kell teljesítenünk a pályákat, mintha Crash-sel mennénk). Mindemellett a Vicarious Visions a maga picinyke ötleteinek és a sztorit érthetőbbé tevő átvezető jeleneteinek segítségével még a korábbinál is jobban kibontja Crash és Coco ellentétes személyiségének huncut, egymástól különböző, egyedi oldalát, felhelyezve ezzel a koronát odaadó munkájuk borzas buksijára.

A Crash Bandicoot N. Sane Trilogy június 30-án jelent meg kizárólag PS4 konzolokra, mi is azon teszteltük.