Coco - Kritika

Ahogy a vetítés sem rögtön a Cocóval kezdődik, úgy pár mondatban én is ki szeretnék térni a kapcsolt árura, Olaf karácsonyi kalandjára, hiszen – ahogy azt már megszokhattuk – a Disney ezúttal is ad valami kis pluszt a főfogás mellé. Sajnos a kis pluszból ezúttal nagy plusz lett, ugyanis 21 percen át kellene élveznünk, ahogy egy viccesnek szánt hóember karácsonyi hagyományok után kutat Norvégiában, több dalt énekelve, mint amennyi az ilyen téren cseppet sem visszafogott Jégvarázsban elhangzott. Ez ilyen formában és terjedelemben csak arra jó, hogy hazavágja a moziélményt, ami így már több mint két órásra duzzad… Lássuk be, ezt egy gyerek sem bírja ki egy helyben, és pont a minden szempontból igényesebb Coco lesz az, ami ezt a felesleges időhúzást megszívja. Szóval nyugodtan el lehet késni a vetítésről…

A Pixar 19. egész estés animációs filmjéről van szó, az utolsóról, ami ebben az évtizedben eredeti ötlet alapján született/születik. Bár persze ezzel is lehet vitatkozni, hiszen nem is olyan régen mutatták be Az élet könyvét is, ami úgyszintén a mexikói halottak napját, a Día de Muertos-t helyezi a története középpontjába, ráadásul hasonlóan fontos szerepet kap benne a zene, valamint a családi hagyományok vs. személyes életcélok ellentétpár is. Sőt, a holtak földjét és magukat a holtakat is nagyon hasonlóan ábrázolták, szóval első pillantásra tényleg úgy tűnhet, mintha a Pixarnál megnézték volna ezt a Guillermo del Toro produceri felügyelete mellett készített animációs filmet, és az asztalra csaptak volna, hogy "hát, mi ennél jobbat is tudunk!"

Rögtön lelövöm a poént: tényleg jobban tudják. A Coco ugyanis az utóbbi időkben már kissé hullámzó színvonalat produkáló lámpás cég második legjobbja (ebben az évtizedben), közvetlenül az Agymanók után (igen, szerintem még a rendező előző munkáját, a Toy Story 3-at is veri). Szinte már-már felesleges leírni a Pixar animációs filmjeinél, de iszonyatosan kreatív mind történetében, mind zenehasználatában, mind pedig vizuális megoldásaiban, szóval jól tette a csapat, hogy inspirációgyűjtés gyanánt számtalanszor ellátogattak Mexikóba. És természetesen nem Az élet könyve volt az ihlet forrása, hiszen a filmet rendező Lee Unkrich ezt az ötletét még 2010-ben dobta be a közösbe.

A sztori főhőse nem Coco, hanem dédunokája, Miguel, egy 12 éves mexikói srác, akinek minden vágya, hogy világhírű zenész legyen. A gond csak az, hogy üknagymamája (Coco anyukája) annyira megharagudott a családját a siker hajszolásáért cserébe elhagyó muzsikus férjére, hogy „betiltotta” odahaza a zenét, így Riveráék minden generációja a cipőkészítésnek szentelte életét. Amikor Miguel megsejti, hogy az ükapja minden bizonnyal a híres gitáros és énekes Ernesto de la Cruz volt, elhatározza, hogy a tiltás ellenére is megméretteti magát a halottak napján rendezett helyi tehetségkutatón, melyhez az ükpapi mauzóleumában kiállított csodaszép gitárt szeretné használni. Ám amint megpengeti a „kölcsönvett” hangszert, egy másik világban találja magát, ahonnan csak egyik felmenője áldásával tud visszajutni, méghozzá kizárólag napkelte előtt…

A fent vázolt sztori persze korántsem teljes, hiszen a bonyodalmak java csak ezt követően jön, méghozzá a holtak színpompás világában. Itt ugyanis Miguel egy segítőre akad a csövesnek tűnő Hector képében, aki mindenképpen át szeretne jutni az élők világába (persze csak szellemként), mielőtt még végleg elfelejtenék. A holtak földjén ugyanis csak addig maradhatnak a lelkek, amíg van, aki emlékszik rájuk. Átjutni pedig csak úgy lehet, ha egy családi oltárra kikerül a fotójuk (eléggé rossz sorsuk lehetett a holtaknak a fényképezőgép feltalálása előtt). Ha mindez nem volna elég, lépésről lépésre Miguel is csontvázzá alakul, így akárcsak a Vissza a jövőbe esetében a fényképről szép lassan eltűnő testvérekkel, itt is fontos szerep jut a határidő-dramaturgiának.

Akad még benne egy rakás élő, és egy még nagyobb rakás halott rokon, egy másik tehetségkutató, egy halom híres mexikói fazon (pl. Frida Kahlo, Santo), és persze a kihagyhatatlan útitárs, ami ezúttal egy cuki mexikói meztelen kutya… Talán ebből is érezni, hogy a film kissé túlzsúfolt, ráadásul sztorijában sem egyszerű, hiszen tartogat jó néhány fordulatot is, ami egészen új megvilágításba helyezi az addig látottakat. No, nem mintha ezek nagy részét nem lehetne kitalálni öt-tíz perccel hamarabb, de úgy vélem, hogy egy alapvetően gyerekeknek szánt filmbe ennél több nem kell (a javarészt gyerekekből álló közönséget lekötötte, az biztos). Ráadásul fontos dologra tanít: nem minden az, aminek látszik. Ezt még gyakran felnőtt fejjel is elfelejti az ember, szóval – bár klasszikus gyerekfilmes téma – nem árt, ha újra és újra felmondják. Pláne, ha mindezt ilyen igényesen teszik.

Randy Newman ide, vagy oda, a Walt Disney Animations mindig is erősebb volt eredeti betétdalokban a Pixarnál, és ez erre az évtizedre különösen igaz. A jó hír az, hogy ha már musicalesre vették a figurát, akkor az egyedi mexikói hangzásvilágot felhasználva sikerült összehozniuk egy pofás kis OST-t, amelyen szereplő számok közül Remember Me című slágergyanús szerzemény minden bizonnyal az Oscart is behúzza majd (persze ennyire azért nem szabadna előre szaladnom).

Bár az előzetesekből azért nagyjából le lehetett szűrni, hogyan oldották meg, a film kapcsán fontos beszélni a holtak és a holtak földjének ábrázolásáról is, hiszen mégiscsak gyerekeknek szánt produktumról van szó. Csontvázak még nem voltak ennyire kedvesnek megrajzolva, a megannyi szín és látványelem, valamint a sok-sok furcsa állat („alebrije”) nagyjából fél perc alatt elfeledteti az emberrel, hogy hol is játszódik a sztori legjava. A Pixarhoz képest ezúttal csak kis kanállal adagolt humor egy része is a csontvázakra épül, de ezek egyike sem ízléstelen, inkább önreflexív, a feszültséget és a sztoriban rejlő ellentmondásokat okosan feloldó. A maradék pedig a mexikói sztereotípiákra épül, de olyan ügyesen kimérve minden egyes szót és mozdulatot, hogy még véletlenül se sértődjön meg rajta senki sem.

---

A Coco november 23-ától látható a hazai mozik műsorán. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.