Bye Bye Man - A rettegés neve - Kritika

Nem tudom, hogy a külföldi sajtóban kapott-e mostanában a Bye Bye Manen kívül rosszabb kritikákat akár egyetlen horrorfilm is. A cikkeket olvasva az ember megfeszül: tényleg egy másfél órás, mozis kínzókamrára kell felkészülnie, tehetségtelenek csapatának nézhetetlen vergődésére? A valóság messze nem ilyen vészes: bár a Bye Bye Man egyáltalán nem jó film, azért minőségben felette áll olyan borzalmaknak, mint pl. a Kis Vuk 2. De csak egy hajszállal.

A Bye Bye Man egy Freddy Kruegerhez hasonló, főszereplőink hülyeségének köszönhetően materializálódó urbánus mumus legenda. Csak az tartja “életben”, ha gondolnak rá, és beszélnek róla - ha elfelejtik, semmivé lesz. Mikor főhősünk, Elliot, a barátnője, Sasha és közös haverjuk, John együtt kibérelnek egy házat az egyetemi kampuszukon kívül, nem is sejtik, hogy rövidesen megidézik ezt a szó szerint szájról szájra terjedő démont, ezt a kapucnis kísértetet, aki/ami már évtizedekkel korábban is halálesetek sorozatáért volt felelős. Elég rágondolni, illetve kiejteni a nevét, és páfff, máris gyilkost csinál belőled.

A meglepően hatásos, bár itt-ott máris hibádzó, de egyetlen snittben rögzített, múltidéző, kertvárosi mészárlást témájául választó kezdőjelenet után a Bye Bye Man azonnal klisék garmadájának gyűjtőjébe süpped. A hangulat szeretne nyáriasan-naplementésesen nosztalgikus lenni, hozni a nyolcvanas éveket a maguk hamisan cirógató hangulatával - egyszóval a Bye Bye Man a Valami követre szeretne hasonlítani. A probléma csak az, hogy e céljának az eléréséhez sem a forgatókönyv, sem az operatőri munka nem juttatja közelebb, és a rendezés is csak alig.

A Bye Bye Man John Carpenter helyett a kora kilencvenes évek rendkívül alacsony költségvetésű, a videotéka-piacra forgatott filmjeinek hangulatát hozza, Jim Wynorski meg Kevin Tenney munkáinak olcsó, többé-kevésbé egyetlen helyszínre korlátozott, klausztrofóbiás és nem túlságosan eredeti ambientjét. Hogyha ebből az irányból közelítjük meg, a Bye Bye Man egészen elviselhető, mindössze az a probléma, hogy az említett filmek vadságát teljesen elhagyja. Száraz és ötlettelen.

Stacy Title a jelenlegi-amerikai függetlenfilmes, kizárólag horrorral próbálkozó generáció egyik ígéretesebb tagja, persze ez is relatív, a mezőny eleve egyenetlen, csak rendkívül ritkán bukkan elő belőle egy Valami követ vagy egy A boszorkány. A Bye Bye Man sztorijához hasonlót ezerszer láthattunk már, a párbeszédek gyökérprimitívek, a szereplők alakításai pedig enyhén szólva problémásak. Title rendezése azonban, a manapság oly divatos kikacsintgatástól teljesen mentes őszinteségével a filmnek a húsz-harminc évvel ezelőtti, kétfillérből készült műfaji munkákéhoz hasonló hangulatot kölcsönöz, és ettől ha jó nem is, de szimpatikus lesz. Ilyen filmeket 92-ben hoztál ki a videotékából, anélkül, hogy bármiféle elvárásod lett volna velük kapcsolatban. Vagy kellemesen megleptek, vagy csak megvontad a válladat, mikor véget értek.

Sajnos a film összes többi aspektusa tátongó, földbe ásott lyuk. Semmi új nincs a Bye Bye Manben. Semmi meglepő. Semmi extrém. Semmi ijesztő. A kezdőjelenet lendületétől eltekintve a filmnek nincs lökete, a tiniszereplőnek álcázott korahuszas színészgárda semmiféle különösebb szimpátiát vagy együttérzést nem képes kisajtolni a nézőből. Alakításaik laposak, hiteltelenek. Persze szerepeik eleve nincsenek rendesen megírva: így kell a langyos jump scare-ek (mert ez a maximum, amit horrorszempontból Title kihoz az anyagból) útvesztőjében fel-alá futkosniuk. Ráadásul mikor a dzsamiszka forgatókönyv csavarni akar az életükön, valami plusszot adni ehhez a semmihez, az a fordulat mindig irreális, erőltetett, fárasztó lesz. A legcikibb az, amikor a szkript túl akar lépni a horrorkereteken, és egyszerűen seggre ül: a stábból senkinek nem volt annyi esze, hogy pl. Lynchesnek szánt, se füle se farka képzelgéseket ne tegyenek a filmbe. Elliot ugyanis állandóan egy megállíthatatlan vonatról hallucinál. Mi ez, a közelgő veszély, tehát maga a Bye Bye Man? Ez az év legbutább metaforája.