Budapest Noir - Kritika

Budapest egyeseknek a halál, másoknak a fények városa - állapítja meg dohánytól karcos hangon Gordon Zsigmond (Kolovratnik Krisztián), Az Est című újság bűnügyi tudosítója. A 30-as évek közepén, eme politikailag vészterhes időkben sokak számára inkább az előbbi, hisz a közvélemény egyre inkább Németország felé húz, zsidónak, más egyéb kisebbséginek lenni egyre rizikósabb, így van, aki elmenekül, van, aki kikeresztelkedik, és van, aki szembe megy az egésszel. Rá cudar idők várnak.

Gordon egy fiatal lány (Törőcsik Franciska) meggyilkolása ügyében nyomoz, aki éjszakai pillangóként dolgozott, ám mégis több volt egyszerű prostinál, ez már azon is látszik, hogy halála utána a holtteste rejtélyes körülmények között eltűnik. Gordon érzi, hogy a szálak a felsőbb körökhöz vezetnek, már csak azért is, mert a munkában hol névtelen fogdmegek, hol maga a királyi rendőrség gyilkossági csoportjának vezetője, Gellért Vladimir (Anger Zsolt) akadályoztatja. Segítőre pedig csak egykori fotósában, illetve szeretőjében, a Németországból épp hogy hazatért Krisztinában (Tenki Réka) lel, akit talán pont ő maga sodor óriási veszélybe...

2008-ban szinte megváltásként érkezett Kondor Vilmos regénye, hogy bebizonyítsa, Nemere Istvánon túl is létezik magyar krimi, mi több, a műfajilag országidegennek mondható noirnak is van keresnivalója hazánkban. Az azóta öt kötetesre hízott regénysorozat elég nagy népszerűségre tett szert - még más országokban is megjelent -, így csak idő kérdése volt, hogy a filmesek is fantáziát lássanak benne, főleg most, hogy egyre-másra jönnek a magyar zsánerfilmek.

Tény, hogy trükkös feladat filmre adaptálni a Budapest Noirt, ugyanis a játékfeldolgozásokhoz hasonlóan ez az alapanyag is már jól bejáratott, mondhatni közhellyé vált elemekből épül fel. A regénynek is az a legnagyobb erénye, hogy a noir típusfiguráit budapesti környezetbe helyezi át, és ehhez nem csupán utcaneveket használ fel, hanem az aktuális korképet is alaposan beleszövi a cselekménybe.

Ezt a film is sikeresen átveszi, ám valami már a kezdetektől fogva nem stimmel. Gárdos Éva (Amerikai rapszódia) filmje hiába mesél el egy kétségkívül lebilincselő történetet két kiváló főszereplő, no meg kisebb szerepekben elsőosztályú színészek tolmácsolásában (Kulka Jánostól Thuoróczy Szabolcson és Dobó Katán át Kováts Adélig), a Budapest Noir és a néző között mindvégig láthatatlan fal húzódik, az izgalmas cselekmény, a jó karakterek és a slágvortosan bemutatott, de jól körülhatárolt háttér nem szippant be, és ez két dologra vezethető vissza. Egyrészt a film egyszerűen nem néz ki filmnek: hiába jók a legendás Ragályi Elemér beállításai, hiába profi a vágás (ami nem meglepő, hisz Gárdos elsősorban vágóként híresült el), és hiába sikerült izgalmas forgatási helyszíneket találni szerte a városban, a Budapest Noir összességében tévéfilmes hatást kelt: a képarány, de leginkább a jelenetek megvilágítása az, ami aláássa a film "filmszerűségét".

Mintha csak egy tévéjátékot látnánk, vagy még inkább egy krimisorozat első epizódját, és sajnos ezt az érzetet erősíti a cselekmény pörgős tálalása is, és a gyors lezárás, amely bizonyos karakterek számára további kalandokat ígér. Természetesen a noirok legfontosabb eleme a dialógusok és a monológok, és a forgatókönyv - amely Kondor és Szekér András (A nagy füzet) közös munkája - dúskál a jobbnál jobb szövegekben. Mint ahogy dúskál a típusfigurákban is, akikből egyszerűen túl sok van, a javuk képtelen kibontakozni, árnyékot növeszteni. Márpedig az árnyékoknak szintén kulcsszerep jut a noirban, ott termelődik a zsáner atmoszférája, az az atmoszféra, amiből erre a filmre csak kevés jut.

A Budapest Noirt november 2-től játsszák a magyar mozik. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.