Borg/McEnroe - Kritika
BORG és mcenroe
McEnroe és Borg. Tűz és jég. 14 bajnoki összecsapás. 7 győzelem ide, 7 győzelem oda. Övék volt a tenisz történetének talán legnagyobb rivalizálása, és az 1980-as wimbledoni döntő pedig a sporttörténelem egyik legnagyobb összecsapása.
És ahogy kedvenc kommentátoraink és szakértőink mondani szokták, ez a játék is fejben dőlt el. Borg minden érzelmet, minden félelmet, dühöt, pánikot és örömöt elnyomott magából, és kizárólag az előtte álló labdamenetre koncentrált, míg McEnroe látványos kirohanásokat rendezett, és úgy uralta a pályát, hogy mindent szabadjára engedett. Lehet, hogy külső megnyilvánulásaikban a két ember ég és föld volt, de magukban mindkettőt ugyanazok a célok, ugyanaz a becsvágyás vezérelte. És mindketten magányosak voltak.
Ezt az ellentétet/sorsközösséget hívatott bemutatni Janus Metz filmje, mindezt természetesen a már említett, drámai döntő hátterében (és ha nem vagy tisztában a végeredménnyel, akkor ajánlom, hogy ne is nézz utána), ám jókora elfogultsággal teszi azt. Nem, nem részlehajlóan, ugyanis Borg kegyetlen, önsanyargató (és a körülötte élőket megmételyező) mentalitásán nem kíván szépíteni, csak sajnos McEnroe hasonlóan érdekfeszítő felfutását messze elhanyagolja. Talán nem is csoda, hogy Svédországban a film simán csak "Borg" címen fut.
Ugyan azt is láthatjuk, hogy McEnroe szülei mekkora nyomást gyakoroltak félelmetesen okos gyerekükre, mégis Borg lesz az, akinek fejlődéstörténete nagyobb hangsúlyt kap a fiatalkori kontrollálhatatlanságától kezdve a Stellan Skarsgard által remekül megformált új edzője megjelenésén át egészen addig a viselkedésbéli paradigmaváltásig, ami megteremtette a minden érzelmét elfojtó teniszlegendát (aki a hiedelmekkel ellentétben nem a Star Trek hírhedt gonosztevőinek névadója). Borg a film jelenére már-már autizmussal vetekedő szokások és szeánszok rabja lett, és szenvtelenségének köszönhetően erősen megkeseredett barátnőjén és edzőjén kívül gyakorlatilag mindenkit elidegenített maga körül.
Csakúgy, mint McEnroe, aki viszont egy igazi seggfej, és ezért van egyedül - mondhatnánk, hogy Shia LaBeouf tökéletes választás a szerepre, de az az igazság, hogy a Transformers-széria egykori sztárja igazán megérdemelné már a rehabilitációt: félelmetesen jó McEnroe-ként - akkor is, amikor szabadjára engedi a dühét, akkor meg aztán pláne, amikor megpróbálja visszafogni magát. A nagyobb feladat azonban a Borgot játszó Sverrir Gudnasonra hárul, aki kénytelen úgy alakítani, hogy végig ott fortyog benne az évtizedek során összegyűlt frusztráció, aminek egyszerűen nem mutathatja jelét.
Mindkét színész meggyőzően játszik, ugyanakkor a Borg/McEnroe Metz filmje, aki végig változatos és izgalmas képekkel, az idősíkokat precízen váltogatva mutatja be a két teniszezőt és karrierjük legfontosabb meccsét. Azt a meccset, melyet még akkor is torkodban dobogó szívvel nézel végig, ha tudod, mi lett az eredmény - vagy ha úgy egyáltalán nem is érdekel ez a sport, ugyanis ez a film fejjátékok izgalmas krónikája. Kár, hogy az egyikbe inkább enged bepillantást, mint a másikba.
A Borg/McEnroe-t október 5-től játsszák a magyar mozik. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban.
Pozitívum
- LaBeouf és Gudnason egyaránt remekelnek
- Impozáns rendezés
- Izgalmas látlelet egy különleges sportoló elméjéről...
Negatívum
- ...amely szólhatott volna két különleges sportoló elméjéről
Végszó
A Borg/McEnroe kiváló sportfilm, amely szerencsére egyik címszereplőjéből sem kíván feddhetetlen hőst csinálni. Egy frusztrációkkal és fájdalmakkal teli lélek bemutatása amúgy is izgalmasabb feladat, mint egy hagyományos sportfilm. Pláne kettőé - mondhatnánk, ám a film legnagyobb hibája az, hogy McEnroe-t messze elhanyagolja Borghoz képest. És ez azért szomorú hír, mert mindkét fél fantasztikus tápanyag - egy filmen ritkán megénekelt sportág igazi legendái, akik egy impozáns, jól eljátszott és remekül megrendezett filmben kelnek életre. Kár, hogy nem egyenletes fókusz mellett.
KRITIKA: Borg/McEnroe
