Húzós éjszaka az El Royale-ban - Kritika

Meg kéne becsülni az ilyen filmeket. Manapság, a gigapénzekből összehozott, CGI-be fürdetett és a címükben jó eséllyel sorszámot magukon viselő produkciók és a sorozatban legyártott filléres (és sanszosan szintén sorszámozott) horrorszenzációk korában ritkák a közepes költségvetésből kigazdálkodott színész- és dialógusközpontú mozik. Azok a filmek, melyek többnyire épített helyszíneken játszódnak, eredeti ötletre épülnek és nem az utómunkálatok során döbbentik rá az alkotókat arra, hogy hanyatt-homlok vissza kell menni forgatni, mert nem jön ki az effektus a zöld háttér előtt felvett jelenettel.

És így voltak ezzel a színészek is: először Jeff Bridges szerződött le a projekthez, a többiek pedig jöttek maguktól. Az írás is, a forgatás is gyorsan ment, igazából az ötlet kidolgozása tartott sokáig - túlontúl sokáig. Goddard egy egész kor politikai-társadalmi kórképét vissza akarta tükrözni filmjén, amely műfaját tekintve leginkább neo-noirnak tekinthető, hogy végül több is, kevesebb is legyen annál.

A címszereplő egy szálloda Nevada és Kalifornia határán. A határt vegyétek a szó szoros értelmében, ugyanis a létesítményt pontosan kettévágja a határvonal - az egész léte erre van felépítve, ez a poénja. Régebben sokkal jobban ment, mára már obskúrussá vált, majdhogynem egyetlen ember üzemelteti azt (legalábbis éjszaka), így amikor egyik este feltűnik négy idegen - egy pap (Jeff Bridges), egy porszívóügynök (Jon Hamm), egy hippi (Dakota Johnson) és egy énekesnő (Cynthia Erivo) -, hogy szobát vennének ki, arra a személyzet nincs igazán felkészülve. De ezt igazából egyik vendég se bánja, ugyanis más-más okból, de mind a négyen kerülik a feltűnést, aztán persze útjaik keresztezik egymást, és végül senki se úgy jelentkezik ki, ahogy tervezte.

Meg kell becsülni az ilyen filmeket. Értékelni kell, hogy teret enged az atmoszférának, hagy időt kibontakozni a karaktereknek, és megfontoltan, logikusan építi fel cselekményét. Pontosabban értékelni kellene. Csakhogy a Húzós éjszaka az El Royale-ban atmoszférája legalább annyira mesterkélt, mint a portásfiú (Lewis Pullman) beszámolója a hotel értékeiről, karakterei pedig néhány kivételtől eltekintve elnagyoltak, aligha vannak arányosan leosztva, cselekményében pedig helyenként óriási hézagok vannak, melyeket természetellenes viselkedéssel és a nagybetűs Véletlennel töltenek fel. A krimiszál és a karakterek motívumai ugyan érdekesek, de érdekfeszítőnek egyiket se mondhatnánk, és végül az se túl izmos, amit a módjával eszközölt csűrés-csavarás során kihoznak belőlük.

Goddard pedig nem elégszik meg azzal, hogy egy szimpla neo-noirt forgasson, ehelyett nem ritkán párhuzamos idősíkokkal dolgozó, fejezetekre bontott filmjével dekonstruálja a műfajt, ráadásul úgy mond véleményt a hatvanas/hetvenes évek politikájáról (Vietnam, történethamisítás) és társadalmáról (rasszizmus, kultuszba hajló flower pop, kommercializálódás), hogy azt a jelenkorunkra is megpróbálja kivetíteni, ráadásul maga a szálloda is olyan, mint a pokol allegóriája, melyet szép lassan beborítanak a lángok, hogy tisztítótűzbe mártsa gyarló lakóit. Szóval a rendezőnek nagyon sok a mondanivalója, csak közben szép lassan elveszíti a fókuszt, hogy végül azzal a szomorú tudattal jelentkezz ki az El Royale-ból, hogy itt valami igazán eredeti élmény előkészületeinek lehettél szem- és fültanúja, amely az istennek se akart felállni.

---

A Húzós éjszaka az El Royale-ban október 11-től látható a mozikban. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.