Az örökbeadás - Kritika
Életed legnagyobb döntése, mielőtt meghalsz
Mielőtt meghalna, egy halálos beteg apa új családot keres a fiának az idei év egyik legletaglózóbb filmjében, melyben egyetlen hangos szó sem hangzik el.
Erről van szó
John (James Norton), a fiát egyedül nevelő 35 éves ablaktisztító élete legnagyobb döntésének meghozatala előtt áll. Már csak néhány hónap van hátra az életéből, és ez idő alatt találnia kell egy családot, aki a halála után otthont adhat a 4 éves Michaelnek (Daniel Lamont), továbbá fel kell őt készítenie arra az életre, aminek ő már nem lesz részese.
Ezért jó
A fenti premisszából a világ egyik legközhelyesebb drámáját is le lehetett volna forgatni, ami aztán tömegek könnyzacskóit dolgoztatja meg, de hogy a film így is alaposan átmossa nézőjét, az annak köszönhető, hogy a rendezője, Uberto Pasolini mindent megtett azért, hogy Az örökbeadás történetét távol tartsa az olcsó szentimentalizmustól, ehelyett diszkréten, mégis érzékletesen mutassa be azt, hogy próbálja meg egy teljesen átlagos férfi megőrizni a lélekjelenlétét, miközben tényleg a puszta létezésének legfontosabb feladata előtt áll. Pasolini, aki leginkább producerként tevékenykedik (pl. ő állt az Oscar-jelölt Alul semmi mögött is), csak nagyon ritkán ül a rendezői székbe, de mikor tudomást szerzett a film valós gyökereiről, azonnal érezte, hogy ezt filmre kell vinnie, és pontosan tudta, hogy tegye azt: ítélkezéstől mentesen, letisztultan, csendesen és mégis nagyhatásúan.
A film szerkezetében is végtelenül egyszerű: láthatjuk, ahogy John megéli a mindennapokat Michaellel és tartja magát, közben pedig különböző családokat látogat meg, és ugyan soha nem jön ki a sodrából, soha nem borul ki (legalábbis nem mások előtt), de érezhető a kétségbeesése, hisz a családoknál eltöltött rövid látogatások nem igazán elegendőek ahhoz, hogy ítéletet mondjon - és ez a torokszorító érzés minket is átjár, hisz (egy kivétellel) valamennyi família magában hordozza a befogadás ígéretét.
Az értékes koncepció mit sem érne hiteles alakítások nélkül, és a leginkább brit sorozatokból ismert James Norton úgy teszi magáévá a szerepet és ríkatja meg valószínűleg még a legszőrösebb szívű nézőt, hogy szinte csak a tekintetével beszél, de a film valódi felfedezése a kis Daniel Lamont, aki 4 éves kora ellenére mintha pontosan értené, mi a rendező koncepciója. Kérdéseit minden halkan, szinte mellékesen teszi fel, de azért olyan húsba vágóak, mert annyira természetesnek hatnak.
Soha nem tudjuk meg, hogy John milyen betegséggel küzd, és arra is csak utalásokat kapunk, hogy hová tűnt az anya a képből, mint ahogy a fizikai leépülés képsorait is megspórolja a film: nem ezekre a sokszor látott elemekre helyezi a hangsúlyt, kizárólag csak egyetlen dolog érdekli - ami Johnt is -, hogy a fiúnak jó legyen. Iszonyú bátor és önzetlen dolog ez: minden könnyet megérdemel.
Ezért nem jó
Mi rosszat lehetne elmondani egy olyan filmről, ami minden erőlködés nélkül, minden színpadiasságot mellőzve a mélyünkre hatol? Talán csak annyit, hogy John egy-két nyilvánvaló gondolatát nem biztos, hogy érdemes volt artikulálni, de már szégyelljük is magunkat ezért a kijelentésért, hisz míg a férfinak a fia és a környezete előtt mindig tartania kell magát, igazán megérdemli, hogy a maga egyszerű módján, de a világ elé tárja azt, ami a lelkét nyomja. Higgyétek el, ezzel a súllyal egyikünk se szeretne együtt élni.
Megéri a pénzét?
Az utolsó fillérig, és még annál is többet. Az örökbeadás egy elképesztően nehéz kérdést jár körül, aminek bemutatása rengeteg csapdát rejt magában, ám ezeket mind-mind sikerrel elkerüli: melodráma helyett valódi érzéseket, felszínes megállapítások helyett mély és letisztult gondolatokat kínál - valamint két óriási alakítást, az egyiket egy 4 éves kisfiú tolmácsolásában.
Az örökbeadás (Nowhere Special, 12 éven aluliaknak nem ajánlott) 2021. december 22-től látható a magyar mozikban. Az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.
KRITIKA: Az örökbeadás
